Kedves Olvasók! *-*
Nagyon sajnálom, hogy igen régen nem írtam Nektek, de nincsen túl sok szabad időm, emellett sajnálattal tapasztaltam, hogy egyre kevesebb a komment és a vélemény nyilvánítás Tetszik-Nem tetszik formában. Nagyon kérlek Benneteket, hogy ha olvassátok az újabb részt, írjatok hozzá, hogy tudjam: min kéne változtatnom, mi tetszik Nektek, és mi az, ami megfogott. Remélem, megteszitek ezt nekem, mert fontos lenne. :)
Köszönöm, és jó szórakozást kívánok!
L.
Mély levegőt vettem, és felidéztem a veszekedés minden egyes részletét. Rettenetesen fájtak Sean szavai, mérges pillantása és indulatos remegése. Mi jogon szól az életembe? Ki ő, hogy ezt megtegye?! Csak... pár hónapja ismerem! Semmi közöm hozzá! Neki sincs tovább maradása az életemben, mint barát. De ha így gondolom, miért érzem másképp? Miért fájna, ha tényleg eltűnne, és örökre haragban maradnánk? Nem értem. Amióta ide kerültem, minden olyan túlságosan szép volt: álom munka, Brunz, nagyszerű barátok, ellátás, Sean... És most?! Pánik a koncert miatt, gyakorlások, kialvatlanság, iskolában lefelé görbülő tanulmányi index, és Sean... Ezeket az érzéseket nem érettem. Talán nem is akartam.
Leültem volna a színpadnál árválkodó állványra, de két munkás gorombán félre tessékelt, így csak bolyongtam céltalanul, amíg nem találtam egy nyugodt zugot magamnak.
A próbáig még 20 percet kell várnom, de így nem fog menni. Amúgy sem hittem magamban, de ez még rosszabb. Az összes kis reménysugaram, a támogatások, a szerencse... Elúszott. Itt ülök, magányosan, és reménytelenül hülyén érzem magam. Én rontottam el? Lehet. Ők rontották el? Az is lehet...
- Lee! Leenda! - hallottam Lizzy, Pearl és Leona felváltott szólongatását, de nem moccantam. Egyedüllét... Erre vágyok semmi másra. Viszont akartam is, hogy megtaláljanak! Annyira felképeltem volna ezért saját magamat!
Miért nem tud egyszer egy dolog tökéletesen sikerülni?! Miért kell mindig valaminek szétesnie ahhoz, hogy egy másik egészben maradjon? Igaz a mondás, hogy ahol egy ajtó bezárul, kettő nyílik helyette.
Halkan szipogtam, de nem sírtam. Soha, senkinek a kedvéért nem fogok egy könnycseppet sem ejteni. Kalimpáltam a lábammal, cipőmet fixírozva, mikor valakinek a lépésit hallottam, nem is olyan messze tőlem. Itt sötét van, nem létezhet, hogy megtaláljon az illető! Összegömbölyödtem ültő helyemben, térdemet átkulcsoltam, fejemet a kezeim közé rejtettem. Hagyjon békén! Tűnjön el, akárki is az! Ha nem látná, sajnáltatni próbálom magamat, ebben pedig ne zavarjon meg senki.
- Miért nem mondtad, hogy baj van?
Ezt a hangot ismerem. Nagyon is jól ismerem. Felnéztem, és Bruno zavart és egyben aggódó arcát láttam magam előtt.
- Nincsen baj - mondtam mérgesen, és megtöröltem az orromat egy ideges kézmozdulattal.
- Nem úgy látom - csóválta meg a fejét, és leült mellém. Most, hogy összehúztam magam, bőven elfért mellettem. - Ha elmondod, úgy könnyebb lesz.
- Hidd el, én tök jól... - nem fejeztem be a mondatot, mert belém fojtotta a nézésével kezdődő füllentésemet.
- Kivel vesztél össze, hm? Csak nyugodtan! Ma majdnem felrobbantam a hangosító miatt, szóval ha mérges vagy, megértelek. Nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan kéne...
Erre lecsaptam, mert igaza volt:
- Igen! Ez az! Nem úgy alakulnak a dolgok, koránt sem! Mindig azt hittem, hogy ha elszakadok otthonról, akkor minden sokkal jobb lesz. De nem. Vannak szép percek, és vannak, mikor azonnal csomagolnék, és mennék haza. Én sehol sem vagyok otthon...
- Ott vagy otthon, ahol jól érzed magad. - ez a bölcsesség már elhangzott valahol, mégis igaznak tartottam, Brunztól is.
A hirtelen beálló csendben Bruno dúdolgatott, én meg magam elé néztem, és gondolkodtam, mindaddig, amíg a Főnököm meg nem szólalt ismét.
- Gyere, elviszlek ebédelni, és közben elmesélhetnéd, hogy mi lombozott le ennyire. Benne vagy? - kiegyenesedett, és a kezét nyújtotta felém. Vonakodva bár, de elfogadtam a meghívást.
- Még van egy kis időnk a próbáig, mint mondtam, a hangosítóval vitatkoztam, és miatta most egy órás csúszás van. Hát munkás ember az ilyen, most mondd meg! - olyan hangsúllyal mondta, hogy elnevettem magam. Láthatóan ez volt a célja, mert elégedett arccal nyugtázta hirtelen támadt jókedvemet.
A gyorsétteremben nem bírtam magam rávenni, hogy még egyszer beleharapjak a hamburgerembe. Akárhányszor ezt megtettem, jókora taco szósz került a farmeromra. Nem bírtam elviselni azt a tudatot, hogy a kellékes cuccai miattam ekkora "veszélynek" vannak kitéve, így inkább hagytam az egész evés dolgot a fenébe.
- Na, mesélj végre! Persze ha akarsz - mondta Bruno, miközben látványosan nyeldekelt, amin ismét elmosolyodtam. Végül beláttam, hogy előtte tényleg lehet őszintén viselkedni, így belevágtam a történetbe.
- Összevesztem Seannal. Kigúnyolta azt, hogy nekem a legnagyobb álmom vált valóra azzl, hogy veled dolgozhatok. Tetejében kiabált velem, de ehhez joga sem volt!
Rágás közben csak nézett, majd mielőtt lenyelte, megszólalt:
- Ez a Sean gyerek, nem Claire unokaöccse, az a kisegítő pincér a szállodából?
- De igen - helyeseltem -, ő az.
- Összevesztetek.... Nincsen semmi baj, Lee, majd kibékültök. Ez a ti korotokban nem véresen komoly dolog.
- Bruno! Légy szíves ne vedd ezt a dolgot ilyen félvállról! Sean nagyon megbántott, de attól én....
- ... attól te...?
Irtó zavarba jöttem. Mégis mit akartam mondani...?!?
Bruno letette a félig megevett szendvicsét a tányérjára, majd átható pillantással méregetett. Nagyon kedveltem őt, tényleg, de mindig zavarba tudott hozni egy ilyen nézéssel. Lenyűgöző vele kapcsolatom, már-már a barátom, de akkor is ő a példaképem és a "bálványom"! Máskülönben nem dolgoznék neki!
- Leenda... - kezdte -, ha érdekel a véleményem....
- Érdekel! - vágtam rá gondolkodás nélkül.
- ... akkor szerintem te szerelmes vagy.
Bruno Mars and I
No.1 BRUNO MARS FANFICTION IN HUNGARY!!
2012. március 31., szombat
2012. január 13., péntek
28. Barátok jönnek, barátok mennek...
Megtöröltem az orromat a kabátom ujjában, és próbáltam nem gondolni semmire. Ha arra tereltem a figyelmemet, hogy karácsonykor két hétig otthon lehetek, megörültem, de el is szégyelltem magam. Mikor Bruno felajánlotta, szkeptikus voltam, és arra gondoltam, hogy minek kell nekem két teljes hét a családommal? Most, a pánikhelyzetben kellett arra rádöbbenjek, hogy akármilyen a családom, mindennél fontosabbak számomra. Mindent megadtam volna Anya öleléséért, Apa büszke pillantásáért, és a bátyáimmal való bunyózásért.
- Megérkeztünk, kiszállás! - utasított kedvesen Roxy, és ez felrázott a fásultságomból. A stúdió kívülről vagy négyszer akkora volt, mint az, ahol először próbáltam a táncosokkal. Alig vártam már, hogy bentről is láthassam az épületet, amikor...
- Leendaaaaaaa! - visította három lány és egy fiú, akiket nem láttam körülbelül egy hete. Boldogság csillogott a szemükben, és én vidáman öleltem meg őket egyszerre. A lányok nevettek, Sean pedig somolygott a maga módján. Bele-bele vágtak egymás szavába, úgy ujjongtak, sikítoztak.
- Mit kerestek itt? - kérdeztem össze-vissza kapkodva a fejemet. Lizzy végig mosolygott, Leona a szokásos csendes módján figyelt, de Pearl rögtön beszélni kezdett.
- A szemüveges csajszi szólt, hogy főpróba van, és nem akarjuk-e megnézni, hogy remekelsz. Arra pedig készülj, hogy holnap mind V.I.P szektorból fogunk figyelni téged, mint a... - Sean finoman rácsapott a kezére, és szúrós pillantással elhallgattatta a csacsogó lányt. Mi olyan titkos, hogy nem tudhatok róla?
- Köszi, most marhára megnyugtattál! - mondtam a V.I.P-s részhez visszatérve, a szememet forgatva, de nevetve. Egyszerre elfújták az összes rossz érzésemet, mindent, ami eddig nyomasztott.
- Annyira örülök nektek! El se tudjátok hinni, mennyire! - szememet hol az egyik, hol a másik barátomra emeltem.
- Tök unalmas lett az iskola nélküled - szólt Lizzy, és megcsípte az arcomat. - Meena és Heather azóta tök normális lett, hogy hát... tudod!
- Hogy...? - annyira boldog voltam, hogy nem tudtam koncentrálni.
- Hát hogy ismered Brunot! - mondta méltatlankodva. - Pearl mesélte, hogy mindig a közelükben somfordálnak, és rólad kérdezgetik őket.
- Ezt most nem mondjátok komolyan! - kiáltottam fel mérgesen. Ilyen két ingyenélő, kétszínű lányokat még nem pipáltam!
- Lee! Gyere már! - Roxy zavarta meg, mert jött, hogy elvigyen az "imidzs-váltásra".
- Most mennem kell, de a próba után még beszélünk! - szóltam oda sietve, majd mentem is Roxy után.
- Nem megyünk sehová, abba bízhatsz! - kiáltott utánam Sean, beletúrva amúgy is kócos hajába.
- Számítottam rá, kócoska!
Követtem a türannoszt, miközben egy sötét folyosón vitt keresztül, majd benyitott egy ajtón, amire valami fel volt írva, de nem láttam, hogy micsoda, ahhoz nem volt elég fény. Roxy mégis biztos léptekkel nyitott be, és szívélyesen köszönt valakinek. Intett, hogy ne maradjak a folyosón. Belépve fullasztó közegbe kerültem a sokféle spray, hajlakk és parfüm miatt. Hatalmas tükör előtt egy filigrán férfi állt, kezében ollóval, fésűvel a szájában. Most már biztos voltam benne, hogy fodrásznál vagyok, de erre elég egyszerűen rájöhettem volna korábban is.
- Á, szia kis csillagom! Csüccsenj le ide szépen! Olyan tuti kis hajat csinálok neked, hogy minden pasi megfordul utánad majd az utcán!
Zavartan köszöntem, majd leültem a fodrászszékbe, szembefordulva tükörképemmel. Mi ez a "kis csillagom", meg a "csüccsenj le"?
- Lássuk csak... Hmm... Az biztos, hogy vágunk belőle, ez nem is kérdés, de hogy mennyit, arról fogalmam sincs. Persze, egy kis fényt is adunk neki...
- Ez így miért nem jó? - csúszott ki a számon a nyomasztó kérdés, mire a fodrász elkuncogta magát.
- Ez a showbiznisz cicukám, itt nem léphetsz színpadra akárhogy. Jó ez, olyan szempontból, hogy egészséges meg nem töredezik annyira a vége, de nem eléggé style-os, érted? - miközben beszélt, a hajamat emelgette, morzsolgatta, és fésülgette.
Nem szóltam, sodródtam az árral. Amíg a férfi dolgozott, végig kérdezgetett az iskoláról, pasikról, és a munkámról.
- Szóval ez a helyzet... Majd lesz jobb is, kis drágám, de most... Mit szólsz hozzá? - kérdezte marha büszkén körülbelül egy óra múlva. Elmosolyogtam magam. Kőkemény egy óra alatt semmi nem változott rajtam. Fekete hajam maradt ugyan olyan, egy árnyalatnyival lett fényesebb, és az alja, amiből maximum fél centit vágott le, be lett göndörítve. Elfojtottam egy kitörni készülő nevetést, köhögés mögé rejtettem, elég ügyesen.
- Nagyszerű lett! Köszönöm! - nagyokat rikkantva fejeztem ki hálámat, de most már tényleg nevettem, velem együtt pedig a hapsi is, mivel azt hitte, azon nevetek, hogy milyen pöpec kis frizurát kreált nekem... Kis naiv...
Roxy éppen akkor nyitott be, mikor már menni készültem. A reakcióján még nagyobban nevettem, mert eléggé komikus volt. Mikor belépett, megkérdezte, hogy még hozzá sem kezdetünk a munkának? Ezen a fodrász megsértődött, elvonult egy függönyös helységbe, nem is szólt többé semmit. Kint mind a ketten harsány röhögésre fakadtunk, és felidéztük a fickó arcát.
- Most ezt nem mondod komolyan, hogy ez lett a nagy változás! - törölgette kifulladva szemét Roxy, majd összeszedte magát.
- Hát, úgy látszik. De legalább azon az állásponton van, amin én. Jó vagyok úgy, ahogy vagyok!
- Nagyon egy húron pendültetek - bólogatott - Figyu, van fél óra a próbáig, de nekem most meg kell néznem, hogy megjöttek-e a holnapi fellépő ruhák. Tudod, Bessy-re bíztam, szóval... Nem lehetek biztos benne, hogy nem rontott el valamit. Na szia!
- Menj csak!
Kifújtam magam, és körbenéztem. Mindenki foglalatoskodott valamivel: a munkások a színpadot állítgatták, egy csapat férfi a világítást szerelte, a másik brigád pedig a hangosítással volt elfoglalva.
Úgy gondoltam, jobb lenne, ha leülnék valahová, mert hirtelen megint rosszul lettem, ha a másnapi fellépésre gondoltam, meg a mostani próbára. Ian el fog ejteni, de itt nem szivacsra esek. Nem fogok tudni rendesen kiénekelni egy nyamvadt hangot sem, de itt nem lehet annyiszor gyakorolni. Ilyen, és ehhez hasonló gyötrelmek nyomasztottak, mikor újra megjelentek a barátaim.
- Hú, de csinos lettél! - kiáltotta elragadtatottan Lizzy, és leült mellém. A többiek követték a példáját.
- Köszönöm - mosolyogtam halványan, majd a suliról kezdtem kérdezgetni a lányokat. Közölték, hogy mikor úgyis visszamegyek, meglátom, hogy semmi nem változott, kivéve pár embert. Ekkor ért a hideg zuhany. Ők még nem is tudják!
- Csajok... - kezdtem vontatottan -, én nem megyek vissza a suliba!
Döbbent arcok, a mosoly még Pearl arcáról is lefagyott.
- Mert?!
- Hát... Bruno szerint túl sokat vállalok magamra, most hogy itt van ez a fellépés is, akkor a munka, és a tanulás nem elhanyagolható. Eddig kitűnő tanuló voltam, most meg rengeteget rontottam az átlagomból. Bruno azt szeretné, ha magántanárhoz járnék, és ha ő mondja, biztos úgy van. Csak jobban tudja mint én.
Leona egyből reagált a kifogásomra:
- Leenda! Ez akkora hülyeség! Ez egyszeri alkalom, és igaz, hogy kicsit besűrűsödtek a dolgaid, de attól még rendesen tanulsz, amúgy meg nem kell az év minden egyes napján dolgoznod, hiszen mindenkinek elfogyhat egyszer az ihlete egy darabig, de attól te még ugyanúgy tudsz iskolába járni, társasági életet élni, és pihenni. Ez üreg kifogás Bruno részéről is, be kell látnod!
- Jó, de...
- Semmi de! - heveskedett Sean. - Leonának igaza van! Mindent el tudsz érni, csak akarni kell. Arra van időd, amire szeretnéd, hogy legyen időd. Miért mentegeted ezt a helyzetet? Mars úgy táncoltat téged, ahogyan ő akar, te meg ugrassz neki, mint egy buta liba!
- Sean! - ledöbbentem - Hogy mondhatsz ilyet?! Bruno a főnököm! Neked lehet, hogy nem jelent semmit ez, de tudod alkalmazott vagyok, és emellett gyerek! Amúgy meg te nem azt csinálod, amit Claire mondd neked?!
- Az egészen más, ő a nagynéném, miatta dolgozhatom a szállodában!
- Milyen érdekes, én is tőle kaptam állást! - észre se vettem, de a vita közben annyira kezdett elvadulni, hogy Sean és én már egymással szemben álltunk, úgy civakodtunk.
- Hadd kérdezzek már valamit! Minek kellett neked ez az állás? Eléggé gyerekes, ha azért, mert ez az ááááálmod! - a legutolsó szót gúnyosan elhúzta, és gyönyörű méz árnyalatú szeme megkeményedett - Fel kéne nőnöd végre!
Szám széle megremegett, szemem rángatózni kezdett. Nem fogom magam elsírni, de ha tovább mérgesít, akkor az idegesség könnyei ki fognak csordulni a szememből.
- Ezt... nem gondoltam volna... - sarkon fordultam, és elfutottam a folyosó felé, pont ahonnan jöttem. Fülemet még megütötték a lányok hangja, hogy "Leenda! Gyere vissza! Ne menj el!", de nem érdekelt. Ezt soha nem feltételezem volna Seanról. Soha!
- Megérkeztünk, kiszállás! - utasított kedvesen Roxy, és ez felrázott a fásultságomból. A stúdió kívülről vagy négyszer akkora volt, mint az, ahol először próbáltam a táncosokkal. Alig vártam már, hogy bentről is láthassam az épületet, amikor...
- Leendaaaaaaa! - visította három lány és egy fiú, akiket nem láttam körülbelül egy hete. Boldogság csillogott a szemükben, és én vidáman öleltem meg őket egyszerre. A lányok nevettek, Sean pedig somolygott a maga módján. Bele-bele vágtak egymás szavába, úgy ujjongtak, sikítoztak.
- Mit kerestek itt? - kérdeztem össze-vissza kapkodva a fejemet. Lizzy végig mosolygott, Leona a szokásos csendes módján figyelt, de Pearl rögtön beszélni kezdett.
- A szemüveges csajszi szólt, hogy főpróba van, és nem akarjuk-e megnézni, hogy remekelsz. Arra pedig készülj, hogy holnap mind V.I.P szektorból fogunk figyelni téged, mint a... - Sean finoman rácsapott a kezére, és szúrós pillantással elhallgattatta a csacsogó lányt. Mi olyan titkos, hogy nem tudhatok róla?
- Köszi, most marhára megnyugtattál! - mondtam a V.I.P-s részhez visszatérve, a szememet forgatva, de nevetve. Egyszerre elfújták az összes rossz érzésemet, mindent, ami eddig nyomasztott.
- Annyira örülök nektek! El se tudjátok hinni, mennyire! - szememet hol az egyik, hol a másik barátomra emeltem.
- Tök unalmas lett az iskola nélküled - szólt Lizzy, és megcsípte az arcomat. - Meena és Heather azóta tök normális lett, hogy hát... tudod!
- Hogy...? - annyira boldog voltam, hogy nem tudtam koncentrálni.
- Hát hogy ismered Brunot! - mondta méltatlankodva. - Pearl mesélte, hogy mindig a közelükben somfordálnak, és rólad kérdezgetik őket.
- Ezt most nem mondjátok komolyan! - kiáltottam fel mérgesen. Ilyen két ingyenélő, kétszínű lányokat még nem pipáltam!
- Lee! Gyere már! - Roxy zavarta meg, mert jött, hogy elvigyen az "imidzs-váltásra".
- Most mennem kell, de a próba után még beszélünk! - szóltam oda sietve, majd mentem is Roxy után.
- Nem megyünk sehová, abba bízhatsz! - kiáltott utánam Sean, beletúrva amúgy is kócos hajába.
- Számítottam rá, kócoska!
Követtem a türannoszt, miközben egy sötét folyosón vitt keresztül, majd benyitott egy ajtón, amire valami fel volt írva, de nem láttam, hogy micsoda, ahhoz nem volt elég fény. Roxy mégis biztos léptekkel nyitott be, és szívélyesen köszönt valakinek. Intett, hogy ne maradjak a folyosón. Belépve fullasztó közegbe kerültem a sokféle spray, hajlakk és parfüm miatt. Hatalmas tükör előtt egy filigrán férfi állt, kezében ollóval, fésűvel a szájában. Most már biztos voltam benne, hogy fodrásznál vagyok, de erre elég egyszerűen rájöhettem volna korábban is.
- Á, szia kis csillagom! Csüccsenj le ide szépen! Olyan tuti kis hajat csinálok neked, hogy minden pasi megfordul utánad majd az utcán!
Zavartan köszöntem, majd leültem a fodrászszékbe, szembefordulva tükörképemmel. Mi ez a "kis csillagom", meg a "csüccsenj le"?
- Lássuk csak... Hmm... Az biztos, hogy vágunk belőle, ez nem is kérdés, de hogy mennyit, arról fogalmam sincs. Persze, egy kis fényt is adunk neki...
- Ez így miért nem jó? - csúszott ki a számon a nyomasztó kérdés, mire a fodrász elkuncogta magát.
- Ez a showbiznisz cicukám, itt nem léphetsz színpadra akárhogy. Jó ez, olyan szempontból, hogy egészséges meg nem töredezik annyira a vége, de nem eléggé style-os, érted? - miközben beszélt, a hajamat emelgette, morzsolgatta, és fésülgette.
Nem szóltam, sodródtam az árral. Amíg a férfi dolgozott, végig kérdezgetett az iskoláról, pasikról, és a munkámról.
- Szóval ez a helyzet... Majd lesz jobb is, kis drágám, de most... Mit szólsz hozzá? - kérdezte marha büszkén körülbelül egy óra múlva. Elmosolyogtam magam. Kőkemény egy óra alatt semmi nem változott rajtam. Fekete hajam maradt ugyan olyan, egy árnyalatnyival lett fényesebb, és az alja, amiből maximum fél centit vágott le, be lett göndörítve. Elfojtottam egy kitörni készülő nevetést, köhögés mögé rejtettem, elég ügyesen.
- Nagyszerű lett! Köszönöm! - nagyokat rikkantva fejeztem ki hálámat, de most már tényleg nevettem, velem együtt pedig a hapsi is, mivel azt hitte, azon nevetek, hogy milyen pöpec kis frizurát kreált nekem... Kis naiv...
Roxy éppen akkor nyitott be, mikor már menni készültem. A reakcióján még nagyobban nevettem, mert eléggé komikus volt. Mikor belépett, megkérdezte, hogy még hozzá sem kezdetünk a munkának? Ezen a fodrász megsértődött, elvonult egy függönyös helységbe, nem is szólt többé semmit. Kint mind a ketten harsány röhögésre fakadtunk, és felidéztük a fickó arcát.
- Most ezt nem mondod komolyan, hogy ez lett a nagy változás! - törölgette kifulladva szemét Roxy, majd összeszedte magát.
- Hát, úgy látszik. De legalább azon az állásponton van, amin én. Jó vagyok úgy, ahogy vagyok!
- Nagyon egy húron pendültetek - bólogatott - Figyu, van fél óra a próbáig, de nekem most meg kell néznem, hogy megjöttek-e a holnapi fellépő ruhák. Tudod, Bessy-re bíztam, szóval... Nem lehetek biztos benne, hogy nem rontott el valamit. Na szia!
- Menj csak!
Kifújtam magam, és körbenéztem. Mindenki foglalatoskodott valamivel: a munkások a színpadot állítgatták, egy csapat férfi a világítást szerelte, a másik brigád pedig a hangosítással volt elfoglalva.
Úgy gondoltam, jobb lenne, ha leülnék valahová, mert hirtelen megint rosszul lettem, ha a másnapi fellépésre gondoltam, meg a mostani próbára. Ian el fog ejteni, de itt nem szivacsra esek. Nem fogok tudni rendesen kiénekelni egy nyamvadt hangot sem, de itt nem lehet annyiszor gyakorolni. Ilyen, és ehhez hasonló gyötrelmek nyomasztottak, mikor újra megjelentek a barátaim.
- Hú, de csinos lettél! - kiáltotta elragadtatottan Lizzy, és leült mellém. A többiek követték a példáját.
- Köszönöm - mosolyogtam halványan, majd a suliról kezdtem kérdezgetni a lányokat. Közölték, hogy mikor úgyis visszamegyek, meglátom, hogy semmi nem változott, kivéve pár embert. Ekkor ért a hideg zuhany. Ők még nem is tudják!
- Csajok... - kezdtem vontatottan -, én nem megyek vissza a suliba!
Döbbent arcok, a mosoly még Pearl arcáról is lefagyott.
- Mert?!
- Hát... Bruno szerint túl sokat vállalok magamra, most hogy itt van ez a fellépés is, akkor a munka, és a tanulás nem elhanyagolható. Eddig kitűnő tanuló voltam, most meg rengeteget rontottam az átlagomból. Bruno azt szeretné, ha magántanárhoz járnék, és ha ő mondja, biztos úgy van. Csak jobban tudja mint én.
Leona egyből reagált a kifogásomra:
- Leenda! Ez akkora hülyeség! Ez egyszeri alkalom, és igaz, hogy kicsit besűrűsödtek a dolgaid, de attól még rendesen tanulsz, amúgy meg nem kell az év minden egyes napján dolgoznod, hiszen mindenkinek elfogyhat egyszer az ihlete egy darabig, de attól te még ugyanúgy tudsz iskolába járni, társasági életet élni, és pihenni. Ez üreg kifogás Bruno részéről is, be kell látnod!
- Jó, de...
- Semmi de! - heveskedett Sean. - Leonának igaza van! Mindent el tudsz érni, csak akarni kell. Arra van időd, amire szeretnéd, hogy legyen időd. Miért mentegeted ezt a helyzetet? Mars úgy táncoltat téged, ahogyan ő akar, te meg ugrassz neki, mint egy buta liba!
- Sean! - ledöbbentem - Hogy mondhatsz ilyet?! Bruno a főnököm! Neked lehet, hogy nem jelent semmit ez, de tudod alkalmazott vagyok, és emellett gyerek! Amúgy meg te nem azt csinálod, amit Claire mondd neked?!
- Az egészen más, ő a nagynéném, miatta dolgozhatom a szállodában!
- Milyen érdekes, én is tőle kaptam állást! - észre se vettem, de a vita közben annyira kezdett elvadulni, hogy Sean és én már egymással szemben álltunk, úgy civakodtunk.
- Hadd kérdezzek már valamit! Minek kellett neked ez az állás? Eléggé gyerekes, ha azért, mert ez az ááááálmod! - a legutolsó szót gúnyosan elhúzta, és gyönyörű méz árnyalatú szeme megkeményedett - Fel kéne nőnöd végre!
Szám széle megremegett, szemem rángatózni kezdett. Nem fogom magam elsírni, de ha tovább mérgesít, akkor az idegesség könnyei ki fognak csordulni a szememből.
- Ezt... nem gondoltam volna... - sarkon fordultam, és elfutottam a folyosó felé, pont ahonnan jöttem. Fülemet még megütötték a lányok hangja, hogy "Leenda! Gyere vissza! Ne menj el!", de nem érdekelt. Ezt soha nem feltételezem volna Seanról. Soha!
2011. november 26., szombat
27. Hiányzik minden...
- Rendben, köszi srácok, elég lesz!
Bruno egyre jobban megfeszült a műmosolyban és a rendre utasításban. Kellemetlenül éreztem magam, hogy most mennyi pletyka lesz e körül a délután körül. Nem, nem egoizmusból mondom, hanem abból, amit a paparazzik mondtak, vagyis kiabáltak:
- Elképesztő!
- Bruno Mars eltitkolt barátnője!
- Mióta tart a kapcsolat?
Egyre jobban összepréseltek a közelségüktől, és még jobban megrettentem. Ez mind hazugság! A mocskos média álnok kamu szövegei! Ezért is nem szeretem az ilyen szennylapokat, mert a fele egy merő szemen szedett hazugság, amit valahogy magukban hibásan összeraktak, és az olvasóknak ezt tálalják! Undorító!
Mérgesen átverekedtem magam a vakuvillanások között, és az ajtó felé tolakodtam. Bruno érdekesebb, mint én, és ezért nála ragadtak le. Szemétnek éreztem magam, hogy otthagytam, de hát ma még ezer dolgom van, és erre végképp nincsen kedvem!
Visszaértem a táncstúdióban, ahol már csak pár lány és fiú csacsogott, de ők is szedelőzködtek. Úgy látszik, véget ért a próba...
- Hé, nézd már! A nagy dumás kis csaj! - nyerített fel az egyik srác. - Nem gondoltam volna, hogy valaha valaki így beoltja Christ.
- Őszintén mondom: szép volt! - dicsért meg az egyik lány is, miközben a táskájában pakolt.
- Most mit nyaltok neki?! Szánalmas volt az egész, hogy ilyen nagyra tartja magát, és vissza mert beszélni Chrisnek! Inkább szégyellje magát, minthogy meg legyen dicsőítve! - puffogott a másik lány, keresztbe font karral a melle előtt.
- Ugyan már Carmen! Látszik, hogy a bölcsésztudományira jársz...
- Hol van? - kérdeztem türelmesen és érthetően.
Az a srác válaszolt, aki megdicsért:
- Ki? Chris? Öhm... Asszem az öltözőjében. Itt mindjárt a második ajtó! - mutatott a folyosó felé.
- Kösz - feleltem, és azonnal elindultam. Nem érdekelt a sutyorgás, sem a megvető morgás, még a jóleső nevetésük sem. Mindennél fontosabb volt, hogy megtaláljam az edzőt.
Kopogtam az ajtón, mire egy "Gyere be!" kiáltásra benyitottam. A szoba apró, erősen megvilágított, tükrös helyiség volt. A falak menta zöld színűek, és telis-tele oklevelekkel, fényképekkel, kinyomtatott szövegekkel. A fő helyen egy vitrin volt, benne roskadozásig pakolva kupákkal és érmekkel.
Őszinte csodálattal néztem az összes relikviát, mikor egész kedvesen megszólalt mögöttem Chris.
- Szép, ugye?
- Nem kis munka lehet bennük...
- Hát nem... De megérte. Minden egyes kínkeserves veríték és fájdalom most itt csillog a szekrényben. Miért jöttél?
Erőteljesen, szigorúan nézett a szemembe, ettől még inkább összementem a saját szememben is. Már felfogtam, milyen jelzőkkel illettem, és ettől rosszul lettem.
- Én öhm... Csak... Bocsánatot szeretnék... kérni... Nem lett volna szabad olyanokat mondanom, amiket mondtam.
Pár pillanatig csak nézett, majd megenyhült a pillantása. Még egy apró mosolyt is sikerült belőle kicsikarnom, és ettől máris megnyugodtam.
- Én is sajnálom, azokat amiket mondtam rád. Csak értsd meg, hogy ez a fellépés rettentően fontos nekünk! A csapat hónapok óta edz, gyakorol, és készül. Elhiszem, hogy neked is nehéz ez az egész, ilyen fiatalon és tapasztalat nélkül, de... Jó, hagyjuk! Késő van így is, és nem akarlak a prédikációmmal fenntartani téged!
- Szóval... Minden oké? - kérdeztem mosolyogva.
- Mondjuk.
- Kérdezhetek valamit? - Bólintott, de egy kis redő azért jelent meg a homlokán. - Tehát mi legyen a tánccal? Nem tudom megcsinálni. Nem megy! Ian se tud elkapni, én meg béna vagyok, mint ahogy mondtad és hát...
- Li... Leenda: menni fog! Bocs, de mennem kell. Este nyolckor főpróba, és ne késs el, okés?
Hevesen bólogatva elhagytam a kis öltözőt. Immár az a négy táncos sem volt a teremben. Ránéztem az órámra. Hat óra két perc... Most már hivatalosan is elkéstem az énektanártól, akihez egyáltalán nem kívánkozok most menni.
[...]
- Feszült vagy? - kérdezte a kották között lapozgatva tanárom. Szemüvege felett összevonta őszülő szemöldökét, és morcossággal vegyes aggodalommal nézett rám. Nem mentek a skálázások, sem a légzőgyakorlati próbák, amiktől inkább rosszul lettem, nemhogy megnyugodtam. Semmi sem klappolt. Egyre inkább pánikba estem. Még hogy az énekkel semmi gond nem lesz! Úristen, én minek vágtam ebbe bele?!
- Nézd, ha nem lazítod el az izmaidat, akkor nem fog menni! Figyelj, nekem is lenne ennél jobb dolgom, elhiheted! Mégis itt vagyok, segítek, fejlesztelek. Gyakoroltál otthon?
- Nem volt időm rá, tanár úr. - vallottam be halkan.
Rosszallódva csóválta a fejét, és megértettem. Én is így tennék a helyében, de hát nem tudok mit tenni, ha hulla fáradtan érek haza, és nem tudok még enni sem a gyomromban lévő szikla miatt!
- Na, akkor újra: mély levegő, és fél percig "sz" hangra kifúj! Minden egyes porcikáddal préseld ki magadból!
Már vettem a levegőt, mikor kopogtattak, és egy sötét vörös hajkoronát pillantottam meg. Később az egész valójában megjelent a vendég.
- Roxy?! - olyan szinten megdöbbentem, hogy szólni nem tudtam. Teljes imidzsváltást vitt végbe! Meg se lehet ismerni!
- Jó estét! Végeztek már? - kérdezte gyorsan, választ sem várva. - Remek! Nekem most el kell rabolnom Leendát, de holnap folytathatják! Au revoir! - intett a kezével, hogy csipkedjem magam, én meg legalább olyan értetlenül néztem, mint a tanár, de azért összepakoltam a cuccom.
- Viszlát! Reggel jövök! - kiáltottam hátra a férfinak, és Roxy után futottam, aki előttem haladt egy jó két méterrel.
Nem is tudtam mit szóljak. Tényleg megváltozott. Szivárványos haját, amit én a védjegyének tekintettem most sötét vörös, majdnem bordó, póthajas frizurára váltotta, ruháit tekintve nem a 70-es évek volt a meghatározó, hanem a XXI.-századi divat, és a szemüvege pedig nem az a hatalmas retro korszakot hivatott mutatni, hanem a legmodernebb stílust vonultatja fel.
- Azt a mindenit, de megváltoztál! - nevettem fel, mire végre bevárt, hogy egymás mellett mehessünk tovább.
- Tetszik? Úgy gondoltam, ideje levetkőzni a lázadó énemet, és koncentrálni a mára. Amúgy ezért viszlek el most téged is!
A mosoly lehervadt az arcomról, és egyből megtorpantam.
- Gyere már! - sürgetett, de én lecövekeltem.
- Nem akarok más lenni! Ha ez nem tetszik valakinek, akkor...
- Hagyd már abba! Akkor is elviszlek, ha akarod, ha nem. A kívánságműsor reggel nyolc és délután négy között volt, sajna úgy látszik lekésted. Iparkodj, minden honnan el fogunk késni!
- Most itt kerek perec kijelentem, hogy...
- Lálálálálá! Nem érdekel, mit jelentesz ki! - mögém sietett és elkezdett tolni, amitől majdnem előre estem. - Ian már vár, meg Bruno is! Meg van egy kis meglepetésem is a számodra, de az csak minden után, vili?
- Jó, jó... Az énektanár elképesztően dühös, mert béna vagyok. - panaszoltam, miközben rám tört a hányinger. Ha holnap sem fog menni... De a tánc se! Ekkora szégyent nem fogok túlélni.
- Nem vagy béna - szögezte le Roxy, mikor leintett egy sárga taxit -, egyszerűen be vagy parázva.
- Remélem igazad van, és tényleg így van - fejemet a hűvös ablaknak döntöttem, és az időközben besötétülő várost néztem, ahol most ezernyi fény ragyogott. Szememet lehunytam, és egy ki tudja honnan ismerős dalt kezdtem dúdolgatni nyugtatás képen. A decemberi sötétségben azon kaptam magam, hogy honvágyam van. Igazi, szívből jövő honvágyam. Hiányzik a poros, unalmas kisváros, ahol felnőttem. Hiányoznak a szüleim, a testvéreim, a rokonaim, és a barátaim. Hiányzik az ölelésük, a hangjuk, a biztatásuk, a nevetésük de még parázsvitáik is. Haza akarok menni... Most...
Bruno egyre jobban megfeszült a műmosolyban és a rendre utasításban. Kellemetlenül éreztem magam, hogy most mennyi pletyka lesz e körül a délután körül. Nem, nem egoizmusból mondom, hanem abból, amit a paparazzik mondtak, vagyis kiabáltak:
- Elképesztő!
- Bruno Mars eltitkolt barátnője!
- Mióta tart a kapcsolat?
Egyre jobban összepréseltek a közelségüktől, és még jobban megrettentem. Ez mind hazugság! A mocskos média álnok kamu szövegei! Ezért is nem szeretem az ilyen szennylapokat, mert a fele egy merő szemen szedett hazugság, amit valahogy magukban hibásan összeraktak, és az olvasóknak ezt tálalják! Undorító!
Mérgesen átverekedtem magam a vakuvillanások között, és az ajtó felé tolakodtam. Bruno érdekesebb, mint én, és ezért nála ragadtak le. Szemétnek éreztem magam, hogy otthagytam, de hát ma még ezer dolgom van, és erre végképp nincsen kedvem!
Visszaértem a táncstúdióban, ahol már csak pár lány és fiú csacsogott, de ők is szedelőzködtek. Úgy látszik, véget ért a próba...
- Hé, nézd már! A nagy dumás kis csaj! - nyerített fel az egyik srác. - Nem gondoltam volna, hogy valaha valaki így beoltja Christ.
- Őszintén mondom: szép volt! - dicsért meg az egyik lány is, miközben a táskájában pakolt.
- Most mit nyaltok neki?! Szánalmas volt az egész, hogy ilyen nagyra tartja magát, és vissza mert beszélni Chrisnek! Inkább szégyellje magát, minthogy meg legyen dicsőítve! - puffogott a másik lány, keresztbe font karral a melle előtt.
- Ugyan már Carmen! Látszik, hogy a bölcsésztudományira jársz...
- Hol van? - kérdeztem türelmesen és érthetően.
Az a srác válaszolt, aki megdicsért:
- Ki? Chris? Öhm... Asszem az öltözőjében. Itt mindjárt a második ajtó! - mutatott a folyosó felé.
- Kösz - feleltem, és azonnal elindultam. Nem érdekelt a sutyorgás, sem a megvető morgás, még a jóleső nevetésük sem. Mindennél fontosabb volt, hogy megtaláljam az edzőt.
Kopogtam az ajtón, mire egy "Gyere be!" kiáltásra benyitottam. A szoba apró, erősen megvilágított, tükrös helyiség volt. A falak menta zöld színűek, és telis-tele oklevelekkel, fényképekkel, kinyomtatott szövegekkel. A fő helyen egy vitrin volt, benne roskadozásig pakolva kupákkal és érmekkel.
Őszinte csodálattal néztem az összes relikviát, mikor egész kedvesen megszólalt mögöttem Chris.
- Szép, ugye?
- Nem kis munka lehet bennük...
- Hát nem... De megérte. Minden egyes kínkeserves veríték és fájdalom most itt csillog a szekrényben. Miért jöttél?
Erőteljesen, szigorúan nézett a szemembe, ettől még inkább összementem a saját szememben is. Már felfogtam, milyen jelzőkkel illettem, és ettől rosszul lettem.
- Én öhm... Csak... Bocsánatot szeretnék... kérni... Nem lett volna szabad olyanokat mondanom, amiket mondtam.
Pár pillanatig csak nézett, majd megenyhült a pillantása. Még egy apró mosolyt is sikerült belőle kicsikarnom, és ettől máris megnyugodtam.
- Én is sajnálom, azokat amiket mondtam rád. Csak értsd meg, hogy ez a fellépés rettentően fontos nekünk! A csapat hónapok óta edz, gyakorol, és készül. Elhiszem, hogy neked is nehéz ez az egész, ilyen fiatalon és tapasztalat nélkül, de... Jó, hagyjuk! Késő van így is, és nem akarlak a prédikációmmal fenntartani téged!
- Szóval... Minden oké? - kérdeztem mosolyogva.
- Mondjuk.
- Kérdezhetek valamit? - Bólintott, de egy kis redő azért jelent meg a homlokán. - Tehát mi legyen a tánccal? Nem tudom megcsinálni. Nem megy! Ian se tud elkapni, én meg béna vagyok, mint ahogy mondtad és hát...
- Li... Leenda: menni fog! Bocs, de mennem kell. Este nyolckor főpróba, és ne késs el, okés?
Hevesen bólogatva elhagytam a kis öltözőt. Immár az a négy táncos sem volt a teremben. Ránéztem az órámra. Hat óra két perc... Most már hivatalosan is elkéstem az énektanártól, akihez egyáltalán nem kívánkozok most menni.
[...]
- Feszült vagy? - kérdezte a kották között lapozgatva tanárom. Szemüvege felett összevonta őszülő szemöldökét, és morcossággal vegyes aggodalommal nézett rám. Nem mentek a skálázások, sem a légzőgyakorlati próbák, amiktől inkább rosszul lettem, nemhogy megnyugodtam. Semmi sem klappolt. Egyre inkább pánikba estem. Még hogy az énekkel semmi gond nem lesz! Úristen, én minek vágtam ebbe bele?!
- Nézd, ha nem lazítod el az izmaidat, akkor nem fog menni! Figyelj, nekem is lenne ennél jobb dolgom, elhiheted! Mégis itt vagyok, segítek, fejlesztelek. Gyakoroltál otthon?
- Nem volt időm rá, tanár úr. - vallottam be halkan.
Rosszallódva csóválta a fejét, és megértettem. Én is így tennék a helyében, de hát nem tudok mit tenni, ha hulla fáradtan érek haza, és nem tudok még enni sem a gyomromban lévő szikla miatt!
- Na, akkor újra: mély levegő, és fél percig "sz" hangra kifúj! Minden egyes porcikáddal préseld ki magadból!
Már vettem a levegőt, mikor kopogtattak, és egy sötét vörös hajkoronát pillantottam meg. Később az egész valójában megjelent a vendég.
- Roxy?! - olyan szinten megdöbbentem, hogy szólni nem tudtam. Teljes imidzsváltást vitt végbe! Meg se lehet ismerni!
- Jó estét! Végeztek már? - kérdezte gyorsan, választ sem várva. - Remek! Nekem most el kell rabolnom Leendát, de holnap folytathatják! Au revoir! - intett a kezével, hogy csipkedjem magam, én meg legalább olyan értetlenül néztem, mint a tanár, de azért összepakoltam a cuccom.
- Viszlát! Reggel jövök! - kiáltottam hátra a férfinak, és Roxy után futottam, aki előttem haladt egy jó két méterrel.
Nem is tudtam mit szóljak. Tényleg megváltozott. Szivárványos haját, amit én a védjegyének tekintettem most sötét vörös, majdnem bordó, póthajas frizurára váltotta, ruháit tekintve nem a 70-es évek volt a meghatározó, hanem a XXI.-századi divat, és a szemüvege pedig nem az a hatalmas retro korszakot hivatott mutatni, hanem a legmodernebb stílust vonultatja fel.
- Azt a mindenit, de megváltoztál! - nevettem fel, mire végre bevárt, hogy egymás mellett mehessünk tovább.
- Tetszik? Úgy gondoltam, ideje levetkőzni a lázadó énemet, és koncentrálni a mára. Amúgy ezért viszlek el most téged is!
A mosoly lehervadt az arcomról, és egyből megtorpantam.
- Gyere már! - sürgetett, de én lecövekeltem.
- Nem akarok más lenni! Ha ez nem tetszik valakinek, akkor...
- Hagyd már abba! Akkor is elviszlek, ha akarod, ha nem. A kívánságműsor reggel nyolc és délután négy között volt, sajna úgy látszik lekésted. Iparkodj, minden honnan el fogunk késni!
- Most itt kerek perec kijelentem, hogy...
- Lálálálálá! Nem érdekel, mit jelentesz ki! - mögém sietett és elkezdett tolni, amitől majdnem előre estem. - Ian már vár, meg Bruno is! Meg van egy kis meglepetésem is a számodra, de az csak minden után, vili?
- Jó, jó... Az énektanár elképesztően dühös, mert béna vagyok. - panaszoltam, miközben rám tört a hányinger. Ha holnap sem fog menni... De a tánc se! Ekkora szégyent nem fogok túlélni.
- Nem vagy béna - szögezte le Roxy, mikor leintett egy sárga taxit -, egyszerűen be vagy parázva.
- Remélem igazad van, és tényleg így van - fejemet a hűvös ablaknak döntöttem, és az időközben besötétülő várost néztem, ahol most ezernyi fény ragyogott. Szememet lehunytam, és egy ki tudja honnan ismerős dalt kezdtem dúdolgatni nyugtatás képen. A decemberi sötétségben azon kaptam magam, hogy honvágyam van. Igazi, szívből jövő honvágyam. Hiányzik a poros, unalmas kisváros, ahol felnőttem. Hiányoznak a szüleim, a testvéreim, a rokonaim, és a barátaim. Hiányzik az ölelésük, a hangjuk, a biztatásuk, a nevetésük de még parázsvitáik is. Haza akarok menni... Most...
2011. október 1., szombat
26. Összesúgások és kompromisszum
- Itt vagyok! - kiáltottam az edzőnek meg a táncosoknak, mikor fél óra késéssel megérkeztem a próbára. Samuel elkapott valami nyavalyát, a metró meg elképesztően lassú megoldás, így taxival értem csak a táncterembe, de még ez is 10 perccel a megbeszélt időpont után ért a szállodához.
Chris így is letámadott:
- Éppen ideje volt már, kisanyám! Próba közepén vagyunk! Hol kujtorogtál?!
- Sajnálom, de...
- Ha jól meggondolom, akkor nem érdekel. Ide figyelj, Linda! Lehet, hogy csak két napig foglak ismerni, de azért foglalkozz már rendesen a fellépéssel, mert a csapatom nem akar miattad leégni, világos?!
Bólintottam. Ian együtt érző arccal közeledett, és inkább elraktároztam magamban a sérelmeket, és koncentráltam.
- Szia! - köszönt, én meg valamit vissza morogtam. - Nyugi már, ne hagyd, hogy Chris kizökkentsen a lelki békédből! Anélkül nem megy semmi.
Nem válaszoltam. Ilyenkor az egész világra be vagyok rágva, hiába kedveskednek.
- Gyerünk, próbáljunk! - adta ki a vezényszót kacsintva.
8-as ütemekkel dolgoztunk, mint majdnem minden táncos. A koreográfia a többi fellépőnek elég durva volt, de nekem annyira nem. Egy egyszerűnek mondott "emel, dob, csoszog, riszál, emel, csoszog, csoszog, fordul" az egész. Ez akkor fog előkerülni, mikor a dal 3:30.-ik percében felharsan a techno zene, és akkor éppen annyi időm van, hogy végrehajtsam a feladatot, majd visszanyerjem egyensúlyom, és kezdjem a We gonna make you sweat című sort. A dobástól jobban féltem, mint a felemás korláttól a suliban. Igaz, hogy Ian izmos meg csak érti a dolgát, de én rettentően paráztam, hogy az 50 akárhány kilómat elbírja-e egy ilyen magasságból....
- Ne félj, jó? Menni fog! - mondta, és nem is tiltakozhattam. Megfogott kérges tenyerével a csípőmnél, utasított, hogy rogyasszam be a térdem, és ugorjak.
Megtettem. Összeszorított szemmel tűrtem az egészet, nem éreztem, hogy már elengedett, és mikor kilestem pilláim alól, csak a puha szivacsot láttam, amin hangosan puffantam. Egész testemben remegtem, az esés nem fájt, de megijesztett. Miért nem kapott el? Miért mondta, hogy úgyis menni fog, ha nem megy?
- Még egyszer! - kiáltott Chris Ian-re, és felrángattak fekhelyemről. Nyöszörögtem egy sort, hogy soha többé, de nem érdekelte őket.
A műveletsor újra megismétlődött. A vége lett más: Ian ugyan elkapott, de a lendületét elvesztette, és velem együtt esett hanyatt. Nevettünk a bénaságon, de pár pillanat múlva megkomolyodtunk. Újra és újra és újra! Csak ezt hallottam az edzőtől, a végén pedig mikor a 15.-ik próbálkozásra sem ment rendesen, Chris tajtékzott a dühtől.
- Ezt nem hiszem el! Fél óra és a csaj lelép kornyikálni, erre semmit nem tud! Mars is akkora hülye, hogy ide küldi ezt az analfabétát, akinek annyi esze van a tánchoz, mint egy libának! Mégis, Linda, miért vagy itt? A csapatom nem fog miattad leégni ennyi ember előtt, mert igen híres tánctársaság vagyunk. Egy ilyen kis tartalék ember csak szépen menjen haza, és írjon "slágerlistás" dalokat! - megvetően nézett rám, és éreztem, hogy remegek a dühtől. Az arcom lángolt, szám kiszáradt, és érezni kezdtem valamit. Azt, hogy végeztem. Elegem volt, és az önuralmam már túllépet a biztonsági korláton.
- Ide figyelj, te katona! A nevem Leenda, nem Linda! Kettőnk közül te vagy az analfabéta, nem én! Nem vagyok tartalék ember, egyszerűen segítek, ha már Natalia nem tudott eljönni a saját fellépésére! És soha, de soha ne merd még egyszer hülyének nevezni Brunot! A kisujja is többet ér nálad, te öbölháború szindrómás vén... - Ian a számra tapasztotta a kezét, mielőtt még valamit kiejtettem volna, ami végképp elásta volna a nevem. Chris arca először zöld, majd sárga és lilás-vöröses lett. Igazi szivárvány - állapítottam meg magamban.
Senki nem szólt. Mindenki csak állt megkövülten, és néztek hol a nagypofájú kis csajra, hol a bepöccent nő reakciójára. Számítottam volna egy pofonra, egy hajtépésre, esetleg még nagyobb veszekedésre, de egyik sem történt meg. Chris meredten nézett a semmibe, én pedig egyből lecsillapodtam. Természetem szerint hirtelen haragú és meggondolatlan voltam, amit utáltam. Hamar bepöccenek, de csak ha túl sok stressz van rajtam, és nem látom a kiutat, a munka végét, csak az előttem álló temérdek feladatot.
Ian törte meg a kínos csendet:
- Chris, Leenda nem úgy gondolta, és...
- Hagyd - szóltam rá -, nekem úgyis mennem kell.
Mélységesen elszégyelltem magam. Összesúgások, halk felháborodások és dicséretek mellett mentem el. Fogtam szürke bőrkabátomat, színes pasminám és miközben a nyakam köré tekertem, kiléptem a csípős időbe. Kimelegedve megborzongtam a hűvös fuvallattól, és az eget kezdtem nézni. Sötét, borús felhők alkottak áthatolhatatlan fátyolt az égbolton, amiből rendszerint hónak kellett volna esnie, de a hőmérséklet jelenleg még csak közelében se volt a 0 foknak, így erre esély sem volt.
Teljesen nyugodt voltam, mikor leültem egy rozzant, hektikás padra. Laza mozdulattal söpörtem ki szememből az oda nem illő tincseket, és a táskámhoz nyúltam, mobilom után kutatva. Odébb löktem a diákigazolványom, az ásványvizes palackot, egy csomag zsepit, a múlt órai dolgozatom, ami nem tudom hogy került a táskámba, két félkész szöveget, a noteszem, a pénztárcám, de a mobilt nem találtam meg. Tovább túrtam ezt a Cunami által sújtott összevisszaságot. Mindennek a legalján megtaláltam a keresett tárgyat. Két hamis gyémánt díszkő leesett a az érintőpanel széléről, de most nem foglalkoztam vele. Őrült sebesség pötyögtem be a számokat, remélve, hogy nem rontom el, és nem mást hívok fel.
Csak vártam...és vártam... Épp kinyomni készültem a hívást, mikor felvette.
- Otthagytam - szóltam köszönés és minden egyéb nélkül.
- Leenda?
- Igen!
- Ja szia! Meg se ismertem a hangod, mert... Hogy mit csináltál?! - hát végre leesett a kijelentésem nála.
- Otthagytam! Chris elkezdett nekem ugatni, hogy béna vagyok, téged meg lehülyézett, ezért nem bírtam tovább. Amúgy is elegem volt ebből az egészből! Kimerült vagyok! - nyafogtam magamat is meglepve ezzel.
- Hol vagy most?
- Öhm... A 6. sugárút és a Franklin utca között. Előttem egy hot-dog árus, ééééés mellettem meg egy csinos kis kávézó van - vázoltam a helyzetet nyakam nyújtogatva.
- Figyelj! A stúdióban vagyunk, de 10 perc múlva találkozzunk abban a kávézóban, oké?
- Oké - morogtam, de azt nem állítom, hogy a gyomrom állt görcsbe az ötlettől. Egy belvárosi kávézóban ülni egy hírességgel, akit mindenki ismer... Arra számíthatok, hogy lesz egy pár pletyka.
[...]
- Tudom - mondtam elhúzva a számat.
Immáron 20 perce ment a lelki-fröccs. Félig kiittam a jeges kávémat, aminek tetejéről már réges-rég leszedtem a tejszínhabot. Bruno csak egy csésze kávét kért, az is még érintetlenül hevert előtte.
- Akkor meg mi a probléma? - kérdezte, és végre ivott is, de mikor megérezte, hogy az ital elhűlt, és minimum olyan jeges, mint az enyém, fintorogva arrébb tolta.
- Nem érted, ugye?
Megrázta a fejét, és az utcát kezdte vizslatni.
- Nem tudom, mit kéne ezen értem - felelte végül. - Belátom, hogy egy rohadt szemétláda vagyok veled, nem, ne tiltakozz! Tehát idejöttél dolgozni, a hét minden napján csinálod a dolgod, kipasszírozzák belőled az életet az iskolában, és még én is rávettelek erre a hülyeségre! Tényleg sajnálom, de kompromisszum kész vagyok! Hamarosan itt a karácsony, és mindenki lazít egy hétig a családjánál. Átlagosan egy hét a pihenési időszak, de neked kettő lesz. Ki kell magad pihenni, emellett szerintem... Hát szóval tudom, hogy megszeretted a gimit, de jobb lenne a legelső elhatározás, hogy magántanuló legyél. Sokkal egyszerűbb lenne az egész, hidd el!
- Kapok két perc türelmi időt?
- Persze!
Pár pillanatig szürcsölgettem a kávémat, aztán elgondolkodtam. Miért szeretnék én otthon lenni két teljes héten át? Karácsony az egyet jelent a kollektív szenvedéssel. Szentestén általában csak mi öten vagyunk együtt az ünnepi vacsora alatt, utána pedig a templomba megyünk Istentiszteletre. Reggel van az ajándékozás, majd a sok idegölő rokon látogatása. Hank bácsi mocskos sztorikat mesél az ő régi kalandjairól, Marge - anya nővére -, hisztizik egy sort, mert nem úgy van minden ahogy ő a színes fantáziájával elképzelte, a temérdek unokatestvér pedig leszívja az ember energiáját, szüleim pedig a plafonon vannak az idegességtől, hogy minek vágta ebbe bele, és jövőre biztos, hogy senki nem hívnak meg vendégségbe, ami persze a következő karácsonyra már rég talonban lesz, és újra kezdődik az egész... Minden évben ugyan az a műsor. Noah ilyenkor vagy elcsavarog vagy bezárkózik a szobájába rosszullétre panaszkodva, Weston pedig mint legidősebb testvér tartja a frontot, arca maszkba torzul a sok műmosolytól, én pedig mikor hogy van kedvem, úgy segítek neki. Erre nem igen van kedvem idén is...
Az iskola más dolog. Most, hogy ott vannak a barátnőim, rossz lenne otthagyni. Viszont sok kellemetlenségtől megszabadulnék ezáltal. Pearl-ékkel pedig tudok találkozni tanítási szünetekben, vagy amikor mindnyájunknak jó.
- Hát jó. Nekem igazából mindegy - adtam be lemondóan a derekamat az összes ötletre.
- Biztos?
- Aha, biztos - lassan kavargattam a pohár alján egészben maradt cukorszemeket. Arcomat a könyökömre támasztottam.
- Hééé... - nógatott kedvesen. - Látom, hogy valami nem okés. Mondd már el mi a baj!
Épp mondani kezdtem volna, mikor két korombeli lány az asztalunkhoz lépett. Arcukon elképesztő izgatottság tükröződött, és végig mosolyogtak.
- El se hiszem! Bruno Mars... Itt! Öhm... Kaphatnánk két autogrammot? - kérdezte az alacsonyabbik, és remegve nyújtott át két szalvétát és egy fekete filcet.
- Persze! - mondta készségesen Bruno, és elvette a szükséges dolgokat. - Milyen névre?
- Az egyikre Diana, a másikra pedig Vicky! - a magasabbik lány arca izzott a boldogságtól, míg a másik a szemüvege felül rám sandított. Halványan elmosolyogta magát, mire én viszonoztam.
- Tessék! - adta vissza az autogrammot és a filcet. - Szeretnétek közös képet?
- IGEN! - süvítették kórusban, én pedig összerázkódtam. Egyikük előkotort egy kis digitális gépet a táskájából, és a kezembe nyomta. Mikor szépen elhelyezkedtek a fényképhez, én kattintottam, és elégedetten szemléltem az eredményt.
- Ő a barátnőd? - kérdezte a szemüveges, és egyenesen rám nézett. Kíváncsi voltam a válaszra, ezért épp úgy néztem Brunora, mint két rajongója.
Bruno felnevetett, és megrázta a fejét.
- Nem, csak a barátom és a munkatársam, de nem járunk. Persze, bármit hozhat a jövő.
Diplomata válasz.
Mikor a lányok hatalmas visítozás és röhögés közepette magunkra hagytak minket, el is felejtettem, hogy mit kérdezett előtte Bruno, aki egyből hangnemet váltott.
- Menj és kérj bocsánatot Christől! Szükség van rá, érted? Most lehet, hogy nem megy a gyakorlat, de ha kell ő addig fog veled gyakorolni, amíg tökéletesen nem tudod!
- Jó - morogtam kedvetlenül. - Mennyi az idő?
Rápillantott az órájára.
- Fél öt múlott 2 perccel.
- Te jó Isten! Elkéstem az énekóráról! - ugrottam talpra, és sietősre fogtam a tempót. - Hogy magyarázom ezt ki egy nappal a fellépés előtt?
- Elmondom mi lesz! Menj Chrishez, beszéld meg vele a dolgokat! Aztán hívd fel az énektanárod, hogy később tudsz menni a tánc miatt! Este nyolckor pedig főpróba a stadionban, ne feledd!
- Rendben... és köszi mindent! - mikor Bruno is ment fizetni, futólag megölelt. Jól esett, de a kismillió éles, fehér villanás a fényképezők vakuiból már kevésbé.
Chris így is letámadott:
- Éppen ideje volt már, kisanyám! Próba közepén vagyunk! Hol kujtorogtál?!
- Sajnálom, de...
- Ha jól meggondolom, akkor nem érdekel. Ide figyelj, Linda! Lehet, hogy csak két napig foglak ismerni, de azért foglalkozz már rendesen a fellépéssel, mert a csapatom nem akar miattad leégni, világos?!
Bólintottam. Ian együtt érző arccal közeledett, és inkább elraktároztam magamban a sérelmeket, és koncentráltam.
- Szia! - köszönt, én meg valamit vissza morogtam. - Nyugi már, ne hagyd, hogy Chris kizökkentsen a lelki békédből! Anélkül nem megy semmi.
Nem válaszoltam. Ilyenkor az egész világra be vagyok rágva, hiába kedveskednek.
- Gyerünk, próbáljunk! - adta ki a vezényszót kacsintva.
8-as ütemekkel dolgoztunk, mint majdnem minden táncos. A koreográfia a többi fellépőnek elég durva volt, de nekem annyira nem. Egy egyszerűnek mondott "emel, dob, csoszog, riszál, emel, csoszog, csoszog, fordul" az egész. Ez akkor fog előkerülni, mikor a dal 3:30.-ik percében felharsan a techno zene, és akkor éppen annyi időm van, hogy végrehajtsam a feladatot, majd visszanyerjem egyensúlyom, és kezdjem a We gonna make you sweat című sort. A dobástól jobban féltem, mint a felemás korláttól a suliban. Igaz, hogy Ian izmos meg csak érti a dolgát, de én rettentően paráztam, hogy az 50 akárhány kilómat elbírja-e egy ilyen magasságból....
- Ne félj, jó? Menni fog! - mondta, és nem is tiltakozhattam. Megfogott kérges tenyerével a csípőmnél, utasított, hogy rogyasszam be a térdem, és ugorjak.
Megtettem. Összeszorított szemmel tűrtem az egészet, nem éreztem, hogy már elengedett, és mikor kilestem pilláim alól, csak a puha szivacsot láttam, amin hangosan puffantam. Egész testemben remegtem, az esés nem fájt, de megijesztett. Miért nem kapott el? Miért mondta, hogy úgyis menni fog, ha nem megy?
- Még egyszer! - kiáltott Chris Ian-re, és felrángattak fekhelyemről. Nyöszörögtem egy sort, hogy soha többé, de nem érdekelte őket.
A műveletsor újra megismétlődött. A vége lett más: Ian ugyan elkapott, de a lendületét elvesztette, és velem együtt esett hanyatt. Nevettünk a bénaságon, de pár pillanat múlva megkomolyodtunk. Újra és újra és újra! Csak ezt hallottam az edzőtől, a végén pedig mikor a 15.-ik próbálkozásra sem ment rendesen, Chris tajtékzott a dühtől.
- Ezt nem hiszem el! Fél óra és a csaj lelép kornyikálni, erre semmit nem tud! Mars is akkora hülye, hogy ide küldi ezt az analfabétát, akinek annyi esze van a tánchoz, mint egy libának! Mégis, Linda, miért vagy itt? A csapatom nem fog miattad leégni ennyi ember előtt, mert igen híres tánctársaság vagyunk. Egy ilyen kis tartalék ember csak szépen menjen haza, és írjon "slágerlistás" dalokat! - megvetően nézett rám, és éreztem, hogy remegek a dühtől. Az arcom lángolt, szám kiszáradt, és érezni kezdtem valamit. Azt, hogy végeztem. Elegem volt, és az önuralmam már túllépet a biztonsági korláton.
- Ide figyelj, te katona! A nevem Leenda, nem Linda! Kettőnk közül te vagy az analfabéta, nem én! Nem vagyok tartalék ember, egyszerűen segítek, ha már Natalia nem tudott eljönni a saját fellépésére! És soha, de soha ne merd még egyszer hülyének nevezni Brunot! A kisujja is többet ér nálad, te öbölháború szindrómás vén... - Ian a számra tapasztotta a kezét, mielőtt még valamit kiejtettem volna, ami végképp elásta volna a nevem. Chris arca először zöld, majd sárga és lilás-vöröses lett. Igazi szivárvány - állapítottam meg magamban.
Senki nem szólt. Mindenki csak állt megkövülten, és néztek hol a nagypofájú kis csajra, hol a bepöccent nő reakciójára. Számítottam volna egy pofonra, egy hajtépésre, esetleg még nagyobb veszekedésre, de egyik sem történt meg. Chris meredten nézett a semmibe, én pedig egyből lecsillapodtam. Természetem szerint hirtelen haragú és meggondolatlan voltam, amit utáltam. Hamar bepöccenek, de csak ha túl sok stressz van rajtam, és nem látom a kiutat, a munka végét, csak az előttem álló temérdek feladatot.
Ian törte meg a kínos csendet:
- Chris, Leenda nem úgy gondolta, és...
- Hagyd - szóltam rá -, nekem úgyis mennem kell.
Mélységesen elszégyelltem magam. Összesúgások, halk felháborodások és dicséretek mellett mentem el. Fogtam szürke bőrkabátomat, színes pasminám és miközben a nyakam köré tekertem, kiléptem a csípős időbe. Kimelegedve megborzongtam a hűvös fuvallattól, és az eget kezdtem nézni. Sötét, borús felhők alkottak áthatolhatatlan fátyolt az égbolton, amiből rendszerint hónak kellett volna esnie, de a hőmérséklet jelenleg még csak közelében se volt a 0 foknak, így erre esély sem volt.
Teljesen nyugodt voltam, mikor leültem egy rozzant, hektikás padra. Laza mozdulattal söpörtem ki szememből az oda nem illő tincseket, és a táskámhoz nyúltam, mobilom után kutatva. Odébb löktem a diákigazolványom, az ásványvizes palackot, egy csomag zsepit, a múlt órai dolgozatom, ami nem tudom hogy került a táskámba, két félkész szöveget, a noteszem, a pénztárcám, de a mobilt nem találtam meg. Tovább túrtam ezt a Cunami által sújtott összevisszaságot. Mindennek a legalján megtaláltam a keresett tárgyat. Két hamis gyémánt díszkő leesett a az érintőpanel széléről, de most nem foglalkoztam vele. Őrült sebesség pötyögtem be a számokat, remélve, hogy nem rontom el, és nem mást hívok fel.
Csak vártam...és vártam... Épp kinyomni készültem a hívást, mikor felvette.
- Otthagytam - szóltam köszönés és minden egyéb nélkül.
- Leenda?
- Igen!
- Ja szia! Meg se ismertem a hangod, mert... Hogy mit csináltál?! - hát végre leesett a kijelentésem nála.
- Otthagytam! Chris elkezdett nekem ugatni, hogy béna vagyok, téged meg lehülyézett, ezért nem bírtam tovább. Amúgy is elegem volt ebből az egészből! Kimerült vagyok! - nyafogtam magamat is meglepve ezzel.
- Hol vagy most?
- Öhm... A 6. sugárút és a Franklin utca között. Előttem egy hot-dog árus, ééééés mellettem meg egy csinos kis kávézó van - vázoltam a helyzetet nyakam nyújtogatva.
- Figyelj! A stúdióban vagyunk, de 10 perc múlva találkozzunk abban a kávézóban, oké?
- Oké - morogtam, de azt nem állítom, hogy a gyomrom állt görcsbe az ötlettől. Egy belvárosi kávézóban ülni egy hírességgel, akit mindenki ismer... Arra számíthatok, hogy lesz egy pár pletyka.
[...]
- Tudom - mondtam elhúzva a számat.
Immáron 20 perce ment a lelki-fröccs. Félig kiittam a jeges kávémat, aminek tetejéről már réges-rég leszedtem a tejszínhabot. Bruno csak egy csésze kávét kért, az is még érintetlenül hevert előtte.
- Akkor meg mi a probléma? - kérdezte, és végre ivott is, de mikor megérezte, hogy az ital elhűlt, és minimum olyan jeges, mint az enyém, fintorogva arrébb tolta.
- Nem érted, ugye?
Megrázta a fejét, és az utcát kezdte vizslatni.
- Nem tudom, mit kéne ezen értem - felelte végül. - Belátom, hogy egy rohadt szemétláda vagyok veled, nem, ne tiltakozz! Tehát idejöttél dolgozni, a hét minden napján csinálod a dolgod, kipasszírozzák belőled az életet az iskolában, és még én is rávettelek erre a hülyeségre! Tényleg sajnálom, de kompromisszum kész vagyok! Hamarosan itt a karácsony, és mindenki lazít egy hétig a családjánál. Átlagosan egy hét a pihenési időszak, de neked kettő lesz. Ki kell magad pihenni, emellett szerintem... Hát szóval tudom, hogy megszeretted a gimit, de jobb lenne a legelső elhatározás, hogy magántanuló legyél. Sokkal egyszerűbb lenne az egész, hidd el!
- Kapok két perc türelmi időt?
- Persze!
Pár pillanatig szürcsölgettem a kávémat, aztán elgondolkodtam. Miért szeretnék én otthon lenni két teljes héten át? Karácsony az egyet jelent a kollektív szenvedéssel. Szentestén általában csak mi öten vagyunk együtt az ünnepi vacsora alatt, utána pedig a templomba megyünk Istentiszteletre. Reggel van az ajándékozás, majd a sok idegölő rokon látogatása. Hank bácsi mocskos sztorikat mesél az ő régi kalandjairól, Marge - anya nővére -, hisztizik egy sort, mert nem úgy van minden ahogy ő a színes fantáziájával elképzelte, a temérdek unokatestvér pedig leszívja az ember energiáját, szüleim pedig a plafonon vannak az idegességtől, hogy minek vágta ebbe bele, és jövőre biztos, hogy senki nem hívnak meg vendégségbe, ami persze a következő karácsonyra már rég talonban lesz, és újra kezdődik az egész... Minden évben ugyan az a műsor. Noah ilyenkor vagy elcsavarog vagy bezárkózik a szobájába rosszullétre panaszkodva, Weston pedig mint legidősebb testvér tartja a frontot, arca maszkba torzul a sok műmosolytól, én pedig mikor hogy van kedvem, úgy segítek neki. Erre nem igen van kedvem idén is...
Az iskola más dolog. Most, hogy ott vannak a barátnőim, rossz lenne otthagyni. Viszont sok kellemetlenségtől megszabadulnék ezáltal. Pearl-ékkel pedig tudok találkozni tanítási szünetekben, vagy amikor mindnyájunknak jó.
- Hát jó. Nekem igazából mindegy - adtam be lemondóan a derekamat az összes ötletre.
- Biztos?
- Aha, biztos - lassan kavargattam a pohár alján egészben maradt cukorszemeket. Arcomat a könyökömre támasztottam.
- Hééé... - nógatott kedvesen. - Látom, hogy valami nem okés. Mondd már el mi a baj!
Épp mondani kezdtem volna, mikor két korombeli lány az asztalunkhoz lépett. Arcukon elképesztő izgatottság tükröződött, és végig mosolyogtak.
- El se hiszem! Bruno Mars... Itt! Öhm... Kaphatnánk két autogrammot? - kérdezte az alacsonyabbik, és remegve nyújtott át két szalvétát és egy fekete filcet.
- Persze! - mondta készségesen Bruno, és elvette a szükséges dolgokat. - Milyen névre?
- Az egyikre Diana, a másikra pedig Vicky! - a magasabbik lány arca izzott a boldogságtól, míg a másik a szemüvege felül rám sandított. Halványan elmosolyogta magát, mire én viszonoztam.
- Tessék! - adta vissza az autogrammot és a filcet. - Szeretnétek közös képet?
- IGEN! - süvítették kórusban, én pedig összerázkódtam. Egyikük előkotort egy kis digitális gépet a táskájából, és a kezembe nyomta. Mikor szépen elhelyezkedtek a fényképhez, én kattintottam, és elégedetten szemléltem az eredményt.
- Ő a barátnőd? - kérdezte a szemüveges, és egyenesen rám nézett. Kíváncsi voltam a válaszra, ezért épp úgy néztem Brunora, mint két rajongója.
Bruno felnevetett, és megrázta a fejét.
- Nem, csak a barátom és a munkatársam, de nem járunk. Persze, bármit hozhat a jövő.
Diplomata válasz.
Mikor a lányok hatalmas visítozás és röhögés közepette magunkra hagytak minket, el is felejtettem, hogy mit kérdezett előtte Bruno, aki egyből hangnemet váltott.
- Menj és kérj bocsánatot Christől! Szükség van rá, érted? Most lehet, hogy nem megy a gyakorlat, de ha kell ő addig fog veled gyakorolni, amíg tökéletesen nem tudod!
- Jó - morogtam kedvetlenül. - Mennyi az idő?
Rápillantott az órájára.
- Fél öt múlott 2 perccel.
- Te jó Isten! Elkéstem az énekóráról! - ugrottam talpra, és sietősre fogtam a tempót. - Hogy magyarázom ezt ki egy nappal a fellépés előtt?
- Elmondom mi lesz! Menj Chrishez, beszéld meg vele a dolgokat! Aztán hívd fel az énektanárod, hogy később tudsz menni a tánc miatt! Este nyolckor pedig főpróba a stadionban, ne feledd!
- Rendben... és köszi mindent! - mikor Bruno is ment fizetni, futólag megölelt. Jól esett, de a kismillió éles, fehér villanás a fényképezők vakuiból már kevésbé.
2011. augusztus 22., hétfő
24-25. Versenyfutás az idővel
Sziasztok! :)
Ez a rész különösen hosszú, két fejezet együtt. A Wordben a szokásos 2 oldal helyett ez most 5! :) Őszintén remélem, hogy tetszeni fog, mert elég hosszú, de sok minden van benne! :) Pár kominak igazán örülnék! :)
Lehetségesen a suliig már csak egy rész lesz, vagy az sem, ezért írtam egybe a 24. és a 25.-et.
Élvezzétek ki a nyár utolsó napjait, és sok sikert a suliban!
Csók: L.
*Másnap reggel*
Ez a rész különösen hosszú, két fejezet együtt. A Wordben a szokásos 2 oldal helyett ez most 5! :) Őszintén remélem, hogy tetszeni fog, mert elég hosszú, de sok minden van benne! :) Pár kominak igazán örülnék! :)
Lehetségesen a suliig már csak egy rész lesz, vagy az sem, ezért írtam egybe a 24. és a 25.-et.
Élvezzétek ki a nyár utolsó napjait, és sok sikert a suliban!
Csók: L.
*Másnap reggel*
Mikor kipattant a szemem, izgatott remegés futott át a gerincemen. Vajon tényleg segített a gyógyszer? Félek kinyitni a számat, nehogy mélységes csalódás legyen úrrá rajtam, hiszen ha minden rendben van, akkor ma már próbán kell lennem, és holnap is, azután pedig színpadi főpróba...
Kiugrottam a paplan alól, és a fürdőbe siettem. Fogmosás, fürdés és fésülködés után máris jobban éreztem magam, de még mindig nem beszéltem. A gardróbnál én sose időztem, ma se tettem. Igaz, lányosabban öltözködtem, sőt használtam szempillaspirált és szájfényt. Hirtelen nyilallt belém a felismerés, hogy 4 nap múlva téli szünet! Mivel ma szombat van, így hétfőn ki leszek kérve a suliból, és akkor már csak csütörtökig szenvedek a sok spiné között. Két hét szünet már igencsak jól fog esni, és haza is megyek az ünnepekre, persze, ha elengednek.
Felvettem egy Rock Chick! pink feliratú fehér pólót, egy farmert, végül pedig egy hosszú, fekete-szürke sálat dobtam a nyakam köré. Ezt Roxytól tanultam: a sál a téli kiegészítők legfőbb kelléke. Ezt én sose akartam kimondani, de hát... New York megváltoztatja az embert. Amúgy is, ha itt vagyok, nem nézhetek ki úgy, mint egy igénytelen barom.
Leültem a zongorához, és mivel egyáltalán nem voltam éhes, gondoltam kipróbálom a hangom. Először félős, rekedt nyekergés hangzott fel, de ahogy bemelegítettem, egyre inkább hasonlított az eredetire. Elkiáltottam magam, ha már hangszigetelt a szoba, és az akusztika miatt remek hangja volt. Újra tudok beszélni! Hihetetlen! Fel kell valakit hívnom... Brunot!
Tárcsáztam, és vártam... A negyedik csengetésre szólt bele.
- Haló?
- Szia! Leenda vagyok! Csak azt, csak azt akarom mondani, hogy... - elnevettem magam. Mégis, mit akarnék mondani?! Úgyis tudja az egészet!
- Ezek szerint tudsz énekelni? - jött lázba, és velem nevetett. - Csúcs szuper alak ez az Alan! Tudtam! Igen!
- Csak ezt akartam. Ja, és ma akkor a megbeszéltek szerint?
- Természetesen. Most viszont mennem kell. Szia, és majd benézek a próbára! - kilkk, ki is nyomta. A telefont a zsebembe süllyesztettem, majd rendesen felöltöztem. Kabát, cipő, kesztyű. Idén elég fagyos a december, de semmi gond, mert mindenre felkészültem.
Határozott célom volt először is felkeresni a lányokat, de csak egy röpke üzenetet tudtam hagyni Pearl mobiljára. A hétvégére leutaztak Philadelphiába, ahol a család többi rokona lakott. Leonát se értem el, de ez nem újság, biztosan tanult, vagy valami kötelező olvasmányt olvasott. Lizzyt pedig meg se próbáltam.
Lemondó sóhajtás keretében lemondtam a csajos beszélgetésről, és utolsó reményként felhívtam Roxyt.
- Szia, Lee! - kimerült szuszogás, és mély levegővételek hangzottak a telefonból. Mi történhetett?
- Szia! Mitől vagy így kimerülve?
- Tudod, ma őrültek háza van a boltban. A szállító nem hozta időben a megrendelt árukat, amiket a vevők előrendeltek. Limitált LV kiadású táskák és Burberry sálak, Londonból! Most a szállító fickó meg ki van akadva, hogy nem jó időpontot adott meg az az agyalágyult Bessy! Három héttel odébb lévőt! Rettentő a forgalom, el nem tudod képzelni, ezek a nők mire képesek! Karácsonyi ajándék, saját maguknak egy kis meglepetés.... Tudod, na!
- Ne... Ne menjek be segíteni? - kérdeztem vonakodva.
- Áh, nem, nem kell. Majd Bessy megeszi azt, amit megfőzött. De azt tudom, hogy vagy kirúgom, vagy megfojtom, még gondolkodom rajta. Mi van már?! Egy percre se mehetek ki onnan?! Jól van, megyek! - Ne haragudj, Lee, ez nem neked szólt.
- Hát akkor nem is zavarok tovább! Kitartás! Majd este benézek, ha lesz időm!
- Jó, jó! Hagyjál már békén, Bess! Megyek már, nem lehet, ho... - kinyomtam a telefont, mert ilyen kimerültnek és mérgesnek még sose hallottam Roxyt. Persze, elhiszem mennyi bevételtől esett el, karácsony tájékán...
Karácsony... Hát persze! Be kéne vásároljak a családnak, meg a barátoknak... A táncos próba csak 5-kor kezdődik, és addig bizony még kemény 8 óra van vissza. Visszaugrok a szállodába egy kis pénzért, és kivételesen nem Samuel-el megyek. Kell egy kis gyaloglás!
A butikok már felkészültek a karácsonyi dömpingre. Mindenhol jókívánságok, fagyöngyök, fenyőfák, fényfüzérek. Persze, 50-60-70%-os leárazások, az ünnep miatt. Virító betűkkel hívták fel a figyelmet, hogy itt a legolcsóbb a pulyka, esetleg a játékvasút vonat-modellek.
Elképedve járkáltam, boltból-boltba. Otthon csak egy nagy szupermarket volt, ott vettem meg mindent, amit lehetett. Itt ez nehéz lesz, mert annyi a választási lehetőség, mint égen a csillag.
A családdal kezdtem, gondoltam, nekik úgyis tudom, mi kell, vagy mit szeretnek. Anyának vettem egy csinos magassarkút, ami biztosan az ő mérete, hiszen mindig én pakoltam el utána, tudom, mi jó rá, és mi nem.
Apának egy 10 darabos alkalmi nyakkendő-készletet tettem be a kosárba, mert többet problémázott rajta, hogy melyiket vegye fel fogadások alkalmával, mint Anya a ruháján.
Weston nem nehéz ügy. Egy '70-es évek rock Nagyágyúi lemez majd leveszi a lábáról. Noah már annál inkább, de neki egy új karórát szándékoztam adni, mert a régit össze törte.
Ezek az ajándékok csak két szatyorba fértek el, de már becsomagoltan kértem őket, így nem volt ez akkora probléma.
Barátokat, mármint az otthoni srácokat már ismertem mint a tenyerem, így tudtam, mi kell nekik. Olivernek egy Star Wars kulisszatitkok - a Sötét erő és ami mögötte van című könyvet vettem, Mitch-nek egy új gördeszkát, Josh-nak egy halom édességet, és Tommynak pedig a Family Guy első 8 évadjának DVD-jét csomagoltattam be. Emily... Nos, neki Roxynál keresek ruhát. Annak biztos örülni fog.
Már így is sok szatyrom volt, de még hátra volt jó pár ember, akinek kellett vennem valamit. Teljesen tanácstalan lettem, és leültem egy padra gondolkozni. Leona tuti könyvet kap, Lizzy... Egy smink-készletet, Pearl meg... Pearl meg talán egy...Mi jellemző rá? Oda van a macskákért, szereti a kiegészítőket, a parfümöket... Hát persze! Ez is oké, de ott van Sean, Roxy és Bruno...
Sean nagyra van azzal, hogy hamarosan borotválkoznia kell, tehát valami ilyesmit veszek neki. Roxy pedig egy hatalmas kérdőjel a fejemben. Mivel elég fura lány, valami különlegeset készítek neki.
A legnehezebb dolog mégis Bruno. Neki egyszerűen nem tudom, mit adjak! Amennyire szerény, biztosan nem kér majd semmit, de mégsem tartom ezt igazságosnak. Valamit akkor is adok neki...
Töprengésemből egy idős néni zökkentett ki, aki leült mellém a padra. Ősz fürtjeit egy kalap alá rejtette, és vastag sállal takarta a száját. Éles, borostyánszín szemeivel rám nézett, a sálát pedig lejjebb húzta.
- Nem zavarok, kedveském? - ráncos száját mosolyra húzta. Mivel nemmel feleltem, felbátorodott.
- Valami nyomaszt téged, jól látom?
- Igazából nem nyomaszt, csak tanácstalan vagyok. Itt a karácsony, a java ajándék már megvan, és nem tudom, hogy egy barátomnak mit vegyek. Neki szinte mindene megvan, és... Nem tudom, én mit adhatnék.
- A karácsony nem az ajándékokról szól, ne feledd. Ha mégis szeretnéd ilyen módon szereteted kifejezni, csakis valami személyeset kell adnod neki. Nagyon közeli barátod?
- Nem mondanám, de... Ő olyan külön kategóriát érdemel, tudja? - sose állok szóba idegenekkel, viszont ez a néni annyira kedvesnek néz ki.
- Értem... Tudod miket szeret? Minek örülne? Mi az, amire szüksége van? - mikor feltette a kérdéseket, zavart lettem. Fogalmam sincs ezekről a dolgokról, és ez kínos.
- Én... Nem, ezeket nem igazán... - morogtam magam elé, viszont a néninek roppant jó füle volt.
- Szerintem ne ajándékkal fejezd ki a szereteted. Ezt úgy értem, készíts te valamit neki. Tudsz varrni? Hímezni? Barkácsolni?
- Nem, én ezekhez nem... De van valami! Tudok írni! Mármint, jó ez bután hangzik, de dalszövegeket, azokat tényleg tudok gyártani!
- Kedvesem - mosolygott rám melegen -, hát már nincs is miről gondolkoznod. Itt a megoldás. Nekem viszont itt a buszom. Kellemes ünnepeket, kislányom! - azzal felszállt a buszra, és magamra hagyott az ötletével.
A csomagok már húzták a karomat, mikor hazaértem a vásárlásból. Gyorsan csináltam egy listát, kinek mit vettem, majd mindent elrejtettem a gardróbban. Futottam zuhanyozni, és egy sporttáskába bedobáltam egy rövidnadrágot és egy fehér ujjatlan pólót meg egy edzőcipőt. A megbeszélés szerint ma el kell mennem a központban lévő tánc stúdióba, és gyakorolnom (vagyis megtanulnom) kell a táncot. rettentő durva lesz, érzem, mert a videót nézve leesett az állam... Viszont nekem éppen annyit kell, mint az LMFAO-nak, és mellette énekelni egy pár sort. Nem lesz nehéz, sőt, szerintem könnyű lesz, de félek a közönségtől.
Kiugrottam a paplan alól, és a fürdőbe siettem. Fogmosás, fürdés és fésülködés után máris jobban éreztem magam, de még mindig nem beszéltem. A gardróbnál én sose időztem, ma se tettem. Igaz, lányosabban öltözködtem, sőt használtam szempillaspirált és szájfényt. Hirtelen nyilallt belém a felismerés, hogy 4 nap múlva téli szünet! Mivel ma szombat van, így hétfőn ki leszek kérve a suliból, és akkor már csak csütörtökig szenvedek a sok spiné között. Két hét szünet már igencsak jól fog esni, és haza is megyek az ünnepekre, persze, ha elengednek.
Felvettem egy Rock Chick! pink feliratú fehér pólót, egy farmert, végül pedig egy hosszú, fekete-szürke sálat dobtam a nyakam köré. Ezt Roxytól tanultam: a sál a téli kiegészítők legfőbb kelléke. Ezt én sose akartam kimondani, de hát... New York megváltoztatja az embert. Amúgy is, ha itt vagyok, nem nézhetek ki úgy, mint egy igénytelen barom.
Leültem a zongorához, és mivel egyáltalán nem voltam éhes, gondoltam kipróbálom a hangom. Először félős, rekedt nyekergés hangzott fel, de ahogy bemelegítettem, egyre inkább hasonlított az eredetire. Elkiáltottam magam, ha már hangszigetelt a szoba, és az akusztika miatt remek hangja volt. Újra tudok beszélni! Hihetetlen! Fel kell valakit hívnom... Brunot!
Tárcsáztam, és vártam... A negyedik csengetésre szólt bele.
- Haló?
- Szia! Leenda vagyok! Csak azt, csak azt akarom mondani, hogy... - elnevettem magam. Mégis, mit akarnék mondani?! Úgyis tudja az egészet!
- Ezek szerint tudsz énekelni? - jött lázba, és velem nevetett. - Csúcs szuper alak ez az Alan! Tudtam! Igen!
- Csak ezt akartam. Ja, és ma akkor a megbeszéltek szerint?
- Természetesen. Most viszont mennem kell. Szia, és majd benézek a próbára! - kilkk, ki is nyomta. A telefont a zsebembe süllyesztettem, majd rendesen felöltöztem. Kabát, cipő, kesztyű. Idén elég fagyos a december, de semmi gond, mert mindenre felkészültem.
Határozott célom volt először is felkeresni a lányokat, de csak egy röpke üzenetet tudtam hagyni Pearl mobiljára. A hétvégére leutaztak Philadelphiába, ahol a család többi rokona lakott. Leonát se értem el, de ez nem újság, biztosan tanult, vagy valami kötelező olvasmányt olvasott. Lizzyt pedig meg se próbáltam.
Lemondó sóhajtás keretében lemondtam a csajos beszélgetésről, és utolsó reményként felhívtam Roxyt.
- Szia, Lee! - kimerült szuszogás, és mély levegővételek hangzottak a telefonból. Mi történhetett?
- Szia! Mitől vagy így kimerülve?
- Tudod, ma őrültek háza van a boltban. A szállító nem hozta időben a megrendelt árukat, amiket a vevők előrendeltek. Limitált LV kiadású táskák és Burberry sálak, Londonból! Most a szállító fickó meg ki van akadva, hogy nem jó időpontot adott meg az az agyalágyult Bessy! Három héttel odébb lévőt! Rettentő a forgalom, el nem tudod képzelni, ezek a nők mire képesek! Karácsonyi ajándék, saját maguknak egy kis meglepetés.... Tudod, na!
- Ne... Ne menjek be segíteni? - kérdeztem vonakodva.
- Áh, nem, nem kell. Majd Bessy megeszi azt, amit megfőzött. De azt tudom, hogy vagy kirúgom, vagy megfojtom, még gondolkodom rajta. Mi van már?! Egy percre se mehetek ki onnan?! Jól van, megyek! - Ne haragudj, Lee, ez nem neked szólt.
- Hát akkor nem is zavarok tovább! Kitartás! Majd este benézek, ha lesz időm!
- Jó, jó! Hagyjál már békén, Bess! Megyek már, nem lehet, ho... - kinyomtam a telefont, mert ilyen kimerültnek és mérgesnek még sose hallottam Roxyt. Persze, elhiszem mennyi bevételtől esett el, karácsony tájékán...
Karácsony... Hát persze! Be kéne vásároljak a családnak, meg a barátoknak... A táncos próba csak 5-kor kezdődik, és addig bizony még kemény 8 óra van vissza. Visszaugrok a szállodába egy kis pénzért, és kivételesen nem Samuel-el megyek. Kell egy kis gyaloglás!
A butikok már felkészültek a karácsonyi dömpingre. Mindenhol jókívánságok, fagyöngyök, fenyőfák, fényfüzérek. Persze, 50-60-70%-os leárazások, az ünnep miatt. Virító betűkkel hívták fel a figyelmet, hogy itt a legolcsóbb a pulyka, esetleg a játékvasút vonat-modellek.
Elképedve járkáltam, boltból-boltba. Otthon csak egy nagy szupermarket volt, ott vettem meg mindent, amit lehetett. Itt ez nehéz lesz, mert annyi a választási lehetőség, mint égen a csillag.
A családdal kezdtem, gondoltam, nekik úgyis tudom, mi kell, vagy mit szeretnek. Anyának vettem egy csinos magassarkút, ami biztosan az ő mérete, hiszen mindig én pakoltam el utána, tudom, mi jó rá, és mi nem.
Apának egy 10 darabos alkalmi nyakkendő-készletet tettem be a kosárba, mert többet problémázott rajta, hogy melyiket vegye fel fogadások alkalmával, mint Anya a ruháján.
Weston nem nehéz ügy. Egy '70-es évek rock Nagyágyúi lemez majd leveszi a lábáról. Noah már annál inkább, de neki egy új karórát szándékoztam adni, mert a régit össze törte.
Ezek az ajándékok csak két szatyorba fértek el, de már becsomagoltan kértem őket, így nem volt ez akkora probléma.
Barátokat, mármint az otthoni srácokat már ismertem mint a tenyerem, így tudtam, mi kell nekik. Olivernek egy Star Wars kulisszatitkok - a Sötét erő és ami mögötte van című könyvet vettem, Mitch-nek egy új gördeszkát, Josh-nak egy halom édességet, és Tommynak pedig a Family Guy első 8 évadjának DVD-jét csomagoltattam be. Emily... Nos, neki Roxynál keresek ruhát. Annak biztos örülni fog.
Már így is sok szatyrom volt, de még hátra volt jó pár ember, akinek kellett vennem valamit. Teljesen tanácstalan lettem, és leültem egy padra gondolkozni. Leona tuti könyvet kap, Lizzy... Egy smink-készletet, Pearl meg... Pearl meg talán egy...Mi jellemző rá? Oda van a macskákért, szereti a kiegészítőket, a parfümöket... Hát persze! Ez is oké, de ott van Sean, Roxy és Bruno...
Sean nagyra van azzal, hogy hamarosan borotválkoznia kell, tehát valami ilyesmit veszek neki. Roxy pedig egy hatalmas kérdőjel a fejemben. Mivel elég fura lány, valami különlegeset készítek neki.
A legnehezebb dolog mégis Bruno. Neki egyszerűen nem tudom, mit adjak! Amennyire szerény, biztosan nem kér majd semmit, de mégsem tartom ezt igazságosnak. Valamit akkor is adok neki...
Töprengésemből egy idős néni zökkentett ki, aki leült mellém a padra. Ősz fürtjeit egy kalap alá rejtette, és vastag sállal takarta a száját. Éles, borostyánszín szemeivel rám nézett, a sálát pedig lejjebb húzta.
- Nem zavarok, kedveském? - ráncos száját mosolyra húzta. Mivel nemmel feleltem, felbátorodott.
- Valami nyomaszt téged, jól látom?
- Igazából nem nyomaszt, csak tanácstalan vagyok. Itt a karácsony, a java ajándék már megvan, és nem tudom, hogy egy barátomnak mit vegyek. Neki szinte mindene megvan, és... Nem tudom, én mit adhatnék.
- A karácsony nem az ajándékokról szól, ne feledd. Ha mégis szeretnéd ilyen módon szereteted kifejezni, csakis valami személyeset kell adnod neki. Nagyon közeli barátod?
- Nem mondanám, de... Ő olyan külön kategóriát érdemel, tudja? - sose állok szóba idegenekkel, viszont ez a néni annyira kedvesnek néz ki.
- Értem... Tudod miket szeret? Minek örülne? Mi az, amire szüksége van? - mikor feltette a kérdéseket, zavart lettem. Fogalmam sincs ezekről a dolgokról, és ez kínos.
- Én... Nem, ezeket nem igazán... - morogtam magam elé, viszont a néninek roppant jó füle volt.
- Szerintem ne ajándékkal fejezd ki a szereteted. Ezt úgy értem, készíts te valamit neki. Tudsz varrni? Hímezni? Barkácsolni?
- Nem, én ezekhez nem... De van valami! Tudok írni! Mármint, jó ez bután hangzik, de dalszövegeket, azokat tényleg tudok gyártani!
- Kedvesem - mosolygott rám melegen -, hát már nincs is miről gondolkoznod. Itt a megoldás. Nekem viszont itt a buszom. Kellemes ünnepeket, kislányom! - azzal felszállt a buszra, és magamra hagyott az ötletével.
A csomagok már húzták a karomat, mikor hazaértem a vásárlásból. Gyorsan csináltam egy listát, kinek mit vettem, majd mindent elrejtettem a gardróbban. Futottam zuhanyozni, és egy sporttáskába bedobáltam egy rövidnadrágot és egy fehér ujjatlan pólót meg egy edzőcipőt. A megbeszélés szerint ma el kell mennem a központban lévő tánc stúdióba, és gyakorolnom (vagyis megtanulnom) kell a táncot. rettentő durva lesz, érzem, mert a videót nézve leesett az állam... Viszont nekem éppen annyit kell, mint az LMFAO-nak, és mellette énekelni egy pár sort. Nem lesz nehéz, sőt, szerintem könnyű lesz, de félek a közönségtől.
oOo
A stúdió egyszerűen hatalmas, fényűző és tele van tükrökkel. Egy pattogós, idegbajosnak tűnő nő már ugrabugrált a 20 főnyi csapattal, akik alaposan leizzadtak, a nőnek viszont ez se volt elég. Óbégatott, hogy ha valaki nem olyan ütemben táncolt, ahogy ő akarta volna, és ha esetleg egy fiú vagy egy lány elcsúszott vagy megbotlott, akkor megállt, kiabált egy sort, és elölről kezdte az egészet az összegyűltek nagy bánatára.
- Állj! 5 perc szünet! - kiáltotta, mikor meglátott már átöltözve, felkészülten a tanulásra.
- Te vagy Linda? - kérdezte, és nem állt szándékomban kijavítani, két okból: először is úgyse foglalkoztatná, másodszor pedig már engem se érdekel, hogyan neveznek. Mégis ki akarta javítani a büszkeségem, de erre ezt a választ kaptam:
- Jó, nem is érdekes. Chris vagyok, az edző. Ezer éve dolgozom ezzel a csapattal, elvárom a fegyelmet és a jó kondíciót, továbbá az engedelmességet és az alázatot. Szünet nincs, az órák 50 percesek, kétszer egymás után, 20 perc szünettel. Most pedig... - nem fejezte be, mert egy boglyas hajú, vicces szemüveget viselő férfi elejét vette a további parancsnak.
- Chris, bébi, nyugi! Ez nem a katonaság! Még a végén elijeszted a kis pacsirtát! - összetapsolt a mellette álló, hollófekete hajú társával. - Csá, én Redfoo vagyok, ő meg az unokatesóm, Sky Blu.
A kezem izzadni kezdett, de megtöröltem a nadrágomban, és kezet fogtam velük. Nem minden nap találkozik az ember az LMFAO-val!
- Leenda - mutatkoztam be, ahogy szoktam. Végig mosolyogtam, mert a két csávó poénkodott, nevettetett, és annyira viccesek voltak!
- Amúgy ne félj ám Christől - szólalt meg Sky -, beleőrült a katonaságba. Őrnagy volt, ha jól tudom.
- Ja, tök kettyós lett - vette át a szót Redfoo.
- Szünet vége! -kiabált a tánctanár. - Hé, Ian! Gyere ide, na, gyere! - a szólított elő is lépett, nekem meg leesett az állam. Magas, izmos, 20-as éveiben járó fiú tartott felénk. Mikor végre Chris előtt állt, elvigyorodott, és várta, mit akarnak tőle.
- Ott a lány, akinek segíteni kell. Te vagy a legjobb, rád bízom. Mindent, lépésről lépésre taníts meg neki, rendben? - a fiú bólintott, és ettől kócos, csapzott, barna haja megrezdült. Rám nézett, én meg mély levegőt vettem. Ha ő tanít engem, akkor semmi kifogásom ez ellen...
A próba elkezdődött, de nekünk a terem egyik részében kellett gyakorolnunk. Ian néha olyan gyors volt, hogy nem tudtam követni, így meg kellett kérnem, hogy újra mutassa meg. Fél óra múlva tudtam már "csoszogni", emellett mentek az ütemváltások. Viszont mikor néha belenéztem a fiú csokoládé szemébe, összezavarodtam, és elvétetettem a ritmust. Ez még sose fordult elő velem, nem is értettem. Régen, még az általános iskola első felében jártam szertornára, de ott mindig meg voltak a lépéseim. Itt meg bénázok, kiesek a ritmusból, elesek és leégetem magam.
- Semmi baj, lesz ez jobb is! - biztatott Ian, én meg próbáltam neki hinni, de elvétettem azt a hibát, hogy ilyenkor belenéztem a szemébe, és újra elrontottam mindent.
50 perc után ájulás közeli helyzetbe kerültem a kimerültségtől. Leizzadtam, majd' megsültem, és haza akartam menni.
- Annyira béna vagyok - morogtam az orrom alatt, mohon nyelve a vizet.
- Annyira béna vagyok - morogtam az orrom alatt, mohon nyelve a vizet.
- Ne aggódj, mi is így kezdtük. Igazából ennyi idő alatt olyanokat tanultál meg, amit mi 1-2 hét alatt! - veregette meg a vállam Ian.
Úgy éreztem, simán versenyt futok az idővel, mert aznap még énekpróbára is kellett mennem. Rettentően kimerült voltam, mikor újból elkezdtük a próbát, pontosan az elejétől, gyorsabban.
Mikor végre elszabadulhattam a teremből, elindultam a zuhanyzó felé. Holnap is ugyan ez, utána meg élesben... Ez rettenetes! Egyetlen pozitív dolog benne, hogy megismertem számomra érdekes embereket.
Énekórán minden könnyedén ment, betanultam a szöveget, skáláztam a tanárnak, és azt mondta, ezzel nem lesz baj. Roxyhoz nem volt erőm és idegzetem bemenni, majd másnap, vagy valamikor...
Mikor otthon elfeküdtem az ágyon, úgy éreztem, életemben nem örültem még így annak, hogy vége egy napnak.
2011. augusztus 8., hétfő
23. A kuruzsló
- Gyere! - ragadta meg hirtelen a kezem Bruno, majd húzni kezdett az ajtó felé. Kiabálni nem tudtam, a noteszom az asztalon maradt. Két ember ugrott félre előlünk, mert drága Főnököm annyira rohant velem valahová. Érdekelt volna, hogy mégis hová megyünk, de csak motyogta, hogy ez eddig miért nem jutott eszébe.
Az udvaron állt a kocsija, amibe betessékelt, és ő is beült. Üdvözült mosoly játszott a szája körül, de egy szót se mondott. Indított, és vagy 120-al repeszteni kezdett az országúton.
Elhaladtunk Roxy boltja előtt is, és mindent hátra hagyva száguldott, közben énekelt. Legszívesebben rákiáltottam volna, hogy árulja el, hová megyünk, de rendíthetetlenül énekelt valamit. Nem az ő száma volt, számomra meg ismeretlen. Vagy csak.. Ez egy új sláger...? Mert ebből simán lehetne, csak pár dolgot kéne megváltoztatni.
Talán egyedül azért nem ellenkeztem, mert tudtam, hogy ez az ember senkit nem lenne képes bántani, még a legyet se a falon. Sőt, hülyeségeket beszélek! Bántani? Bruno?! Inkább úgy mondanám, hogy biztonságban éreztem magam, mintha ez egyik bátyámmal furikáztam volna.
- Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Hogy pont őt hagytam ki a tervekből..
Fúrta az oldalamat, hogy KI?! És hová visz?
Minden elsuhant mellettünk, fák, emberek, házak, táblák.. És sehol semmi jel arra, hogy meg akarna állni, elmondani végre, hogy merre tart és kihez jöttünk.
Hátradőltem és bekapcsoltam a rádiót. Szinte sikítófrászt kaptam, mikor meghallottam a dalt, amit játszottak! Az én dalom! Az én irományom! És persze Bruno elképesztő hangja, ami tökéletessé tette. Vigyorogtam mint a vadalma, és ezt Bruno is észrevette.
- Jó szám, remélem, hamarosan a ranglisták élén fog állni. Hasznos munkaerő vagy!
Bólintottam, és tovább hallgattam a számot. Mikor a rádiós bemondó közbeszólt, hogy már most 13 embert utasított maga mögé ez a szám, sikítani tudtam volna, ha tudtam volna. Elsöprő érzés volt, és talán az egyik legnagyobb elismerés, amit egy ilyen munkaerő kaphat.
A fékek süvítettek, amilyen gyorsan parkolt le egy régi, romos-koszos ház előtt. Egy mészkőből épült tornya volt, mint a kastélyoknak, csak ezen be volt szakadva a tető. A szélkakas megroggyanva álldogált, és csak az ima tartotta a helyén. A kert a lehető leggazosabb, egy fa meg is volt reccsenve. Talán egy villám hasította ketté, vagy akármi. A régi, ódon faragott ajtót belepte a pókháló, és egy undorító, kövér keresztespók igyekezett felfelé rajta. Mr. Mars megbolondult, hogy ide hozott, vagy eltévesztette a házszámot? Nagyon remélem.
- Megjöttünk! Gyere, szállj ki! - "engedelmeskedtem", mert bár legszívesebben elfutottam volna erről a kietlen pusztáról, de ennek a háznak még szomszédsága se volt!
Bruno előre ment, és bekopogott. Nehéz léptek hangzottak, a gyomrom egyre inkább görcsbe rándult.. Még kettő.. Még egy.. És kinyílt az ajtó..
Halk sóhaj hagyta el a testem, és a görcs is távozott. Egy csinosan öltözött, körül-belül 60 éves, kedves kinézetű férfi álldogált. De ne ítéljünk előre! Lehet, hogy egy báránybőrbe bújt farkas...
- Szervusz, Peter! Jó napot, hölgyem! - régi barát lehet, ha nem a művésznevén hívja Brunot! Intettem, ezzel jelezvén, hogy köszönök.
- Jó napot, Alan! Ő a munkatársam, Leenda. Lenne egy kis problémája...
- Érzem - hunyta le a szemét a férfi. - Kerüljetek beljebb!
Bent sem volt rózsásabb a helyzet, bár egy fokkal jobb volt a külsőségektől eltekintve. Kopott bútorok, töredezett szekrények.. Mégis valahogy otthonos. A sötétséget megtörvén gyertyák világítottak, a falon pedig szárított füvek, csokrok lógtak, különleges illattal vonva be a nappalit. Vagyis csak gondolom, hogy ez volt a nappali, mert máshol nem láttam bútorokat, kanapét...
- Szüleid hogy vannak, fiam? Rég találkoztam már velük - kezdett beszélgetést az Alannek nevezett férfi. Modern, téglalap alakú szemüveget viselt, haja pedig szőkés volt, tele ősz hajszálakkal.
- Jól vannak, úgy tudom. Nem sokára lelátogatok hozzájuk, vagy ők jönnek fel, még nem tudom.
- És te jól vagy? Nincs baj? Mert érzem a betegséget..
- Leendának van gondja. Valahogy.. Nem tud beszélni, elment a hangja. De fontos lenne, hogy visszanyerje a beszédkészségét, mert ő énekelne egy koncerten, és ha nem lesz változás, akkor befuccsol az egész!
Alan olyan közel lépett hozzám, hogy az már zavaró volt. Pár percig lehunyta a szemét, a kezét a fejem fölé tartotta, én meg kiguvadt szemmel vizsgáltam, hogy mégis mit művel ez a figura?!
- Hangszalag repedés. Nem súlyos, gyógyítható - azzal hátravonult egy ajtón át, én meg megrökönyödve néztem utána, majd később Brunora.
- No para! Ő a családunk régi barátja, egy kuruzsló. A mai nyelven természet-gyógyász. Múlt évben rettenetesen begyulladt a torkom, nekem se volt hangom. Úgy tátogtam, mint te! Másnap meghallgatás volt egy bandánál de így nem tudtam volna menni. Alan készített egy gyógyszert, amitől egy nap alatt minden rendbe jött! Hihetetlen egy figura, kissé különc, de roppant okos és ügyes.
Bólintottam, majd kifújtam a meglévő levegőt. Alan akkor ért vissza, kezében egy apró fiolával. Megpöccintette az ujjával, és ettől a folyadék kissé megremegett.
- Nem kell semmi más, csak ezt igya meg egy húzásra. Rettenetes az ízé, de használ. Parancsoljon! - a kezembe nyomta, én meg kihúztam az apró dugót belőle. Az átlátszó gyógyszer nem tűnt veszélyesnek. A számhoz emeltem az üvegcsét, és kihörpintettem. Rohadt alma, gyógynövények, és kozmás fű íze volt. Pontosan olyan, amilyennek leírták: rettenetes.
- Köszönjük, Alan. Minden bizonnyal ettől jobban lesz, és sikerülni fog a fellépése.. - hálálkodott Bruno.
- Azt én is remélem! Sok sikert, Leenda. Most mennem kell, ha megértitek. Ezer a dolgom. Viszlát! - a huzat becsapta mögöttünk a bejárati ajtót, és tudtam, hogy már csak várni addig, amíg hat a kuruzsló főzete.
Az udvaron állt a kocsija, amibe betessékelt, és ő is beült. Üdvözült mosoly játszott a szája körül, de egy szót se mondott. Indított, és vagy 120-al repeszteni kezdett az országúton.
Elhaladtunk Roxy boltja előtt is, és mindent hátra hagyva száguldott, közben énekelt. Legszívesebben rákiáltottam volna, hogy árulja el, hová megyünk, de rendíthetetlenül énekelt valamit. Nem az ő száma volt, számomra meg ismeretlen. Vagy csak.. Ez egy új sláger...? Mert ebből simán lehetne, csak pár dolgot kéne megváltoztatni.
Talán egyedül azért nem ellenkeztem, mert tudtam, hogy ez az ember senkit nem lenne képes bántani, még a legyet se a falon. Sőt, hülyeségeket beszélek! Bántani? Bruno?! Inkább úgy mondanám, hogy biztonságban éreztem magam, mintha ez egyik bátyámmal furikáztam volna.
- Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Hogy pont őt hagytam ki a tervekből..
Fúrta az oldalamat, hogy KI?! És hová visz?
Minden elsuhant mellettünk, fák, emberek, házak, táblák.. És sehol semmi jel arra, hogy meg akarna állni, elmondani végre, hogy merre tart és kihez jöttünk.
Hátradőltem és bekapcsoltam a rádiót. Szinte sikítófrászt kaptam, mikor meghallottam a dalt, amit játszottak! Az én dalom! Az én irományom! És persze Bruno elképesztő hangja, ami tökéletessé tette. Vigyorogtam mint a vadalma, és ezt Bruno is észrevette.
- Jó szám, remélem, hamarosan a ranglisták élén fog állni. Hasznos munkaerő vagy!
Bólintottam, és tovább hallgattam a számot. Mikor a rádiós bemondó közbeszólt, hogy már most 13 embert utasított maga mögé ez a szám, sikítani tudtam volna, ha tudtam volna. Elsöprő érzés volt, és talán az egyik legnagyobb elismerés, amit egy ilyen munkaerő kaphat.
A fékek süvítettek, amilyen gyorsan parkolt le egy régi, romos-koszos ház előtt. Egy mészkőből épült tornya volt, mint a kastélyoknak, csak ezen be volt szakadva a tető. A szélkakas megroggyanva álldogált, és csak az ima tartotta a helyén. A kert a lehető leggazosabb, egy fa meg is volt reccsenve. Talán egy villám hasította ketté, vagy akármi. A régi, ódon faragott ajtót belepte a pókháló, és egy undorító, kövér keresztespók igyekezett felfelé rajta. Mr. Mars megbolondult, hogy ide hozott, vagy eltévesztette a házszámot? Nagyon remélem.
- Megjöttünk! Gyere, szállj ki! - "engedelmeskedtem", mert bár legszívesebben elfutottam volna erről a kietlen pusztáról, de ennek a háznak még szomszédsága se volt!
Bruno előre ment, és bekopogott. Nehéz léptek hangzottak, a gyomrom egyre inkább görcsbe rándult.. Még kettő.. Még egy.. És kinyílt az ajtó..
Halk sóhaj hagyta el a testem, és a görcs is távozott. Egy csinosan öltözött, körül-belül 60 éves, kedves kinézetű férfi álldogált. De ne ítéljünk előre! Lehet, hogy egy báránybőrbe bújt farkas...
- Szervusz, Peter! Jó napot, hölgyem! - régi barát lehet, ha nem a művésznevén hívja Brunot! Intettem, ezzel jelezvén, hogy köszönök.
- Jó napot, Alan! Ő a munkatársam, Leenda. Lenne egy kis problémája...
- Érzem - hunyta le a szemét a férfi. - Kerüljetek beljebb!
Bent sem volt rózsásabb a helyzet, bár egy fokkal jobb volt a külsőségektől eltekintve. Kopott bútorok, töredezett szekrények.. Mégis valahogy otthonos. A sötétséget megtörvén gyertyák világítottak, a falon pedig szárított füvek, csokrok lógtak, különleges illattal vonva be a nappalit. Vagyis csak gondolom, hogy ez volt a nappali, mert máshol nem láttam bútorokat, kanapét...
- Szüleid hogy vannak, fiam? Rég találkoztam már velük - kezdett beszélgetést az Alannek nevezett férfi. Modern, téglalap alakú szemüveget viselt, haja pedig szőkés volt, tele ősz hajszálakkal.
- Jól vannak, úgy tudom. Nem sokára lelátogatok hozzájuk, vagy ők jönnek fel, még nem tudom.
- És te jól vagy? Nincs baj? Mert érzem a betegséget..
- Leendának van gondja. Valahogy.. Nem tud beszélni, elment a hangja. De fontos lenne, hogy visszanyerje a beszédkészségét, mert ő énekelne egy koncerten, és ha nem lesz változás, akkor befuccsol az egész!
Alan olyan közel lépett hozzám, hogy az már zavaró volt. Pár percig lehunyta a szemét, a kezét a fejem fölé tartotta, én meg kiguvadt szemmel vizsgáltam, hogy mégis mit művel ez a figura?!
- Hangszalag repedés. Nem súlyos, gyógyítható - azzal hátravonult egy ajtón át, én meg megrökönyödve néztem utána, majd később Brunora.
- No para! Ő a családunk régi barátja, egy kuruzsló. A mai nyelven természet-gyógyász. Múlt évben rettenetesen begyulladt a torkom, nekem se volt hangom. Úgy tátogtam, mint te! Másnap meghallgatás volt egy bandánál de így nem tudtam volna menni. Alan készített egy gyógyszert, amitől egy nap alatt minden rendbe jött! Hihetetlen egy figura, kissé különc, de roppant okos és ügyes.
Bólintottam, majd kifújtam a meglévő levegőt. Alan akkor ért vissza, kezében egy apró fiolával. Megpöccintette az ujjával, és ettől a folyadék kissé megremegett.
- Nem kell semmi más, csak ezt igya meg egy húzásra. Rettenetes az ízé, de használ. Parancsoljon! - a kezembe nyomta, én meg kihúztam az apró dugót belőle. Az átlátszó gyógyszer nem tűnt veszélyesnek. A számhoz emeltem az üvegcsét, és kihörpintettem. Rohadt alma, gyógynövények, és kozmás fű íze volt. Pontosan olyan, amilyennek leírták: rettenetes.
- Köszönjük, Alan. Minden bizonnyal ettől jobban lesz, és sikerülni fog a fellépése.. - hálálkodott Bruno.
- Azt én is remélem! Sok sikert, Leenda. Most mennem kell, ha megértitek. Ezer a dolgom. Viszlát! - a huzat becsapta mögöttünk a bejárati ajtót, és tudtam, hogy már csak várni addig, amíg hat a kuruzsló főzete.
Remélem, tetszett ez a rész! :) Hamarosan érkezik a következő, minden bizonnyal még a héten! *-*
Loxxa~
2011. július 29., péntek
22. Pantomim
Lizzy szerzett italt, és mondta, hátha jobb lesz tőle. Igen, tényleg jobb volt. Egy minimális, rekedt és suttogó hang keveréke váltotta fel a némaságot.
- Basszus - krákogtam -, mi lesz, ha a koncertig ilyen marad a hangom?!
- Nana! Most ne pánikolj! Vissza fog térni, nem kell félni. Csak.. Á, fene tudja mit kell ilyenkor tenni! - csettintett bosszúsan Pearl.
- Inkább menjünk mert mindenki minket néz - ajánlottam, de alig hallották meg. Végre elhagytuk a pályát, és olyan gondolatok kavarogtak bennem, hogy: nem fogok tudni énekelni, vagy hogy már nem is tér vissza a hangom. Zavart voltam, és dühös. Magamra.
- Szerintem vigyük el a suli orvoshoz! - mondta Leona, és bólintottunk. Eddig ez volt a legjobb ötlet.
Miss Cherity kitátta velem a számat, és egy apró lámpával megvilágította a torkomat. Rosszallóan hümmögött, ami nem tetszett nekem.
- Nos, egyszerű a képlet. Megrepedtek a hangszálaid, ezért beszélsz rekedten. Azt ajánlom, hogy egy-két hétig ne beszélj, kiabálni meg végképp ne! Ez a repedés ha nem forr össze, akkor bizony komolyabb bajod is lehet belőle.
- De doktornő! Leendának 3 nap múlva koncerten kell lennie! - kiáltotta Pearl, és mindannyian kissé idegesek voltak. Ha tudták volna, én mit éreztem akkor és ott!
- Arra biztos, hogy nem mehet el! Vagy igen, ha néma akar maradni, mint egy remete - nézett szúrósan. - Eszed ágába ne jusson énekelni, beszélni vagy kiabálni, rendben?
Bólintottam.
- Adok neked egy jegyzetfüzetet és egy tollat, hogy kommunikálni azért tudj. Ha valamit szeretnél tudni, akkor gyere le, de egy hét múlva várlak. Addig használd ezt a toroköblögetőt, előbb begyógyul.
Ismét bólintottam. Már előre idegeskedtem, mit fognak szólni a többiek, ha leírom nekik, mi történt.
A lányok hazakísértek, és ez jól esett, bár néha beleszóltam volna a dolgokba, de hagytam a fenébe. Kisebb gondom is nagyobb ezeknél az apróságnál.
- Majd felhívunk! - ajánlották búcsúzáskor, én meg mérgesen toppantottam. Összevontam a szemöldököm, és csúnyán néztem rájuk. Ha vicc volt, akkor nem volt humoros, ha csak elfelejtették, akkor sem volt az.
- Ja igen, akkor majd írunk e-mailt! - javították ki tévedésüket, és erre ellágyult az arcom. Megöleltem őket, és besiettem a szállodába.
Nem sikerült csak úgy felslisszannom, mert Deborah megállított.
- Miss Hall! Emlékeztetnem kell, hogy a szobalány levette kezét a maga szobájáról, állítólag a maga kérésére. Ez nem megengedett. Elárulná, miért akadályozza a személyzetet a dolga végzésében?
Sóhajtottam, és elővettem a papírt és a tollat, amit a doktornő adott ilyen esetekre.
Leírtam neki, hogy nem tudok beszélni, és azért mondtam a takarítónak, hogy hagyja a munkáját, mert múltkor is kidobott egy félkész fogalmazást és egy dalszöveget, és ezért plusz 2 órát voltam fent.
- Értem. Miért nem tud beszélni? - kérdezősködött. Leírtam a "balesetet". Láttam, amint gunyorosan elhúzza a száját, és megkérdezte, meddig nem szabad. Erre is válaszoltam. A végén egy örömcsillanást véltem felfedezni a szemében, és megjegyezte, hogy 2 hét boldogság várja!
Igazán kedves - firkantottam a noteszba, mire elnevette magát. Megcsóváltam a fejem, és elindultam, de utánam szólt:
- Azért maga takarítsa a szobáját! - vissza akartam kiabálni, hogy: nem vagyok dedós, megteszem, amit kell, de hát nem volt rá alkalmam és lehetőségem.
A szobám.. Most már tényleg elég kupis volt. Mégis ettől volt nekem olyan meghitt és otthonos. A komódon egy teáscsésze árválkodott, amibe már a teafilter is beleszáradt, az ágytakarón, ami nem volt bevetve egy könyv várakozott, hogy tovább olvassam, és a dohányzó na meg az íróasztalt elborította egy tucat félkész házi dolgozat és dalszöveg. Rendet kéne tennem, de nem ma. Túl fáradt vagyok. Most, hogy Mathilda nem jön fel, nem is tudom, mihez kezdjek a mosogatnivalóval.. Konyhám nincs, az itt senkinek sincs. Egyszerűbb, ha otthagyom. Majd este a szobapincér kezébe nyomom, és kész.
Igazából 10 perc viaskodás után rávettem magam, hogy kitakarítsak. Átöltöztem, és már javában pakoltam, mikor megcsörrent a telefonom. Számot nem ír ki ez az átkozott BlackBerry, mert még nem állítottam be, de azért felvettem.
- Haló? - suttogtam még a halknál is halkabban.
- Haló? Van ott valaki?! Lee? - ez Bruno hangja!
- Igen.
- Rossz a vonal, nem igen hallok! Arról van szó, hogy meg kéne beszélnünk valamit. A koncerttel kapcsolatos. Ha felmegyek olyan fél óra múlva, akkor otthon leszel?
- Igen - kicsit rekedten és hangosabban mondtam, és meghallotta. Elköszönt és letette. Fél óra alatt ki kell pucolnom a lakást és még csak a papírszanálással végeztem. Sebességre kell kapcsolnom, és ami még ennél is rosszabb, hogy ki kell ábrándítanom Brunot. Nem csak Natalia mondta be az unalmast, hanem én is. 3 nap és fellépés.. Ez über nehéz!
Mr. Pontosság 5 perccel előbb jött, mint vártam, de nagyjából végeztem. Mikor belépett és meglátta kínlódó arcomat lehervadt a vigyor az arcáról.
- Szia! Mi a baj?
Megráztam a fejem.
- Neee.. Ehhez nincs kedvem. Mi a baj?
A torkomat tapogattam és próbáltam elmagyarázni kézzel-lábbal, hogy mi a probléma. Úgy éreztem magam, mint egy olyan mutogató.. Mi is a neve? Pantomim!
- Nincs hangod?! Mit csináltál?! - hű, mérgesebb mint vártam.
- Nincs semmi baj, ne kapd fel a vizet! - ez még suttogásnak is ergye, és a hangszálaim is fájnak ilyenkor.
- Még hogy ne? Mit csináltál? Mi lesz így? Úristen! - fel s alá mászkált mint pók a falon. Törte a fejét, és végül bejelentette:
- Fel fogsz lépni az LMFAO-val, és már tudom is, hogy hogyan!
- Basszus - krákogtam -, mi lesz, ha a koncertig ilyen marad a hangom?!
- Nana! Most ne pánikolj! Vissza fog térni, nem kell félni. Csak.. Á, fene tudja mit kell ilyenkor tenni! - csettintett bosszúsan Pearl.
- Inkább menjünk mert mindenki minket néz - ajánlottam, de alig hallották meg. Végre elhagytuk a pályát, és olyan gondolatok kavarogtak bennem, hogy: nem fogok tudni énekelni, vagy hogy már nem is tér vissza a hangom. Zavart voltam, és dühös. Magamra.
- Szerintem vigyük el a suli orvoshoz! - mondta Leona, és bólintottunk. Eddig ez volt a legjobb ötlet.
Miss Cherity kitátta velem a számat, és egy apró lámpával megvilágította a torkomat. Rosszallóan hümmögött, ami nem tetszett nekem.
- Nos, egyszerű a képlet. Megrepedtek a hangszálaid, ezért beszélsz rekedten. Azt ajánlom, hogy egy-két hétig ne beszélj, kiabálni meg végképp ne! Ez a repedés ha nem forr össze, akkor bizony komolyabb bajod is lehet belőle.
- De doktornő! Leendának 3 nap múlva koncerten kell lennie! - kiáltotta Pearl, és mindannyian kissé idegesek voltak. Ha tudták volna, én mit éreztem akkor és ott!
- Arra biztos, hogy nem mehet el! Vagy igen, ha néma akar maradni, mint egy remete - nézett szúrósan. - Eszed ágába ne jusson énekelni, beszélni vagy kiabálni, rendben?
Bólintottam.
- Adok neked egy jegyzetfüzetet és egy tollat, hogy kommunikálni azért tudj. Ha valamit szeretnél tudni, akkor gyere le, de egy hét múlva várlak. Addig használd ezt a toroköblögetőt, előbb begyógyul.
Ismét bólintottam. Már előre idegeskedtem, mit fognak szólni a többiek, ha leírom nekik, mi történt.
A lányok hazakísértek, és ez jól esett, bár néha beleszóltam volna a dolgokba, de hagytam a fenébe. Kisebb gondom is nagyobb ezeknél az apróságnál.
- Majd felhívunk! - ajánlották búcsúzáskor, én meg mérgesen toppantottam. Összevontam a szemöldököm, és csúnyán néztem rájuk. Ha vicc volt, akkor nem volt humoros, ha csak elfelejtették, akkor sem volt az.
- Ja igen, akkor majd írunk e-mailt! - javították ki tévedésüket, és erre ellágyult az arcom. Megöleltem őket, és besiettem a szállodába.
Nem sikerült csak úgy felslisszannom, mert Deborah megállított.
- Miss Hall! Emlékeztetnem kell, hogy a szobalány levette kezét a maga szobájáról, állítólag a maga kérésére. Ez nem megengedett. Elárulná, miért akadályozza a személyzetet a dolga végzésében?
Sóhajtottam, és elővettem a papírt és a tollat, amit a doktornő adott ilyen esetekre.
Leírtam neki, hogy nem tudok beszélni, és azért mondtam a takarítónak, hogy hagyja a munkáját, mert múltkor is kidobott egy félkész fogalmazást és egy dalszöveget, és ezért plusz 2 órát voltam fent.
- Értem. Miért nem tud beszélni? - kérdezősködött. Leírtam a "balesetet". Láttam, amint gunyorosan elhúzza a száját, és megkérdezte, meddig nem szabad. Erre is válaszoltam. A végén egy örömcsillanást véltem felfedezni a szemében, és megjegyezte, hogy 2 hét boldogság várja!
Igazán kedves - firkantottam a noteszba, mire elnevette magát. Megcsóváltam a fejem, és elindultam, de utánam szólt:
- Azért maga takarítsa a szobáját! - vissza akartam kiabálni, hogy: nem vagyok dedós, megteszem, amit kell, de hát nem volt rá alkalmam és lehetőségem.
A szobám.. Most már tényleg elég kupis volt. Mégis ettől volt nekem olyan meghitt és otthonos. A komódon egy teáscsésze árválkodott, amibe már a teafilter is beleszáradt, az ágytakarón, ami nem volt bevetve egy könyv várakozott, hogy tovább olvassam, és a dohányzó na meg az íróasztalt elborította egy tucat félkész házi dolgozat és dalszöveg. Rendet kéne tennem, de nem ma. Túl fáradt vagyok. Most, hogy Mathilda nem jön fel, nem is tudom, mihez kezdjek a mosogatnivalóval.. Konyhám nincs, az itt senkinek sincs. Egyszerűbb, ha otthagyom. Majd este a szobapincér kezébe nyomom, és kész.
Igazából 10 perc viaskodás után rávettem magam, hogy kitakarítsak. Átöltöztem, és már javában pakoltam, mikor megcsörrent a telefonom. Számot nem ír ki ez az átkozott BlackBerry, mert még nem állítottam be, de azért felvettem.
- Haló? - suttogtam még a halknál is halkabban.
- Haló? Van ott valaki?! Lee? - ez Bruno hangja!
- Igen.
- Rossz a vonal, nem igen hallok! Arról van szó, hogy meg kéne beszélnünk valamit. A koncerttel kapcsolatos. Ha felmegyek olyan fél óra múlva, akkor otthon leszel?
- Igen - kicsit rekedten és hangosabban mondtam, és meghallotta. Elköszönt és letette. Fél óra alatt ki kell pucolnom a lakást és még csak a papírszanálással végeztem. Sebességre kell kapcsolnom, és ami még ennél is rosszabb, hogy ki kell ábrándítanom Brunot. Nem csak Natalia mondta be az unalmast, hanem én is. 3 nap és fellépés.. Ez über nehéz!
Mr. Pontosság 5 perccel előbb jött, mint vártam, de nagyjából végeztem. Mikor belépett és meglátta kínlódó arcomat lehervadt a vigyor az arcáról.
- Szia! Mi a baj?
Megráztam a fejem.
- Neee.. Ehhez nincs kedvem. Mi a baj?
A torkomat tapogattam és próbáltam elmagyarázni kézzel-lábbal, hogy mi a probléma. Úgy éreztem magam, mint egy olyan mutogató.. Mi is a neve? Pantomim!
- Nincs hangod?! Mit csináltál?! - hű, mérgesebb mint vártam.
- Nincs semmi baj, ne kapd fel a vizet! - ez még suttogásnak is ergye, és a hangszálaim is fájnak ilyenkor.
- Még hogy ne? Mit csináltál? Mi lesz így? Úristen! - fel s alá mászkált mint pók a falon. Törte a fejét, és végül bejelentette:
- Fel fogsz lépni az LMFAO-val, és már tudom is, hogy hogyan!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)