22. Pantomim

Lizzy szerzett italt, és mondta, hátha jobb lesz tőle. Igen, tényleg jobb volt. Egy minimális, rekedt és suttogó hang keveréke váltotta fel a némaságot.
- Basszus - krákogtam -, mi lesz, ha a koncertig ilyen marad a hangom?!
- Nana! Most ne pánikolj! Vissza fog térni, nem kell félni. Csak.. Á, fene tudja mit kell ilyenkor tenni! - csettintett bosszúsan Pearl.
- Inkább menjünk mert mindenki minket néz - ajánlottam, de alig hallották meg. Végre elhagytuk a pályát, és olyan gondolatok kavarogtak bennem, hogy: nem fogok tudni énekelni, vagy hogy már nem is tér vissza a hangom. Zavart voltam, és dühös. Magamra.
- Szerintem vigyük el a suli orvoshoz! - mondta Leona, és bólintottunk. Eddig ez volt a legjobb ötlet.

Miss Cherity kitátta velem a számat, és egy apró lámpával megvilágította a torkomat. Rosszallóan hümmögött, ami nem tetszett nekem.
- Nos, egyszerű a képlet. Megrepedtek a hangszálaid, ezért beszélsz rekedten. Azt ajánlom, hogy egy-két hétig ne beszélj, kiabálni meg végképp ne! Ez a repedés ha nem forr össze, akkor bizony komolyabb bajod is lehet belőle.
- De doktornő! Leendának 3 nap múlva koncerten kell lennie! - kiáltotta Pearl, és mindannyian kissé idegesek voltak. Ha tudták volna, én mit éreztem akkor és ott!
- Arra biztos, hogy nem mehet el! Vagy igen, ha néma akar maradni, mint egy remete - nézett szúrósan. - Eszed ágába ne jusson énekelni, beszélni vagy kiabálni, rendben?
Bólintottam.
- Adok neked egy jegyzetfüzetet és egy tollat, hogy kommunikálni azért tudj. Ha valamit szeretnél tudni, akkor gyere le, de egy hét múlva várlak. Addig használd ezt a toroköblögetőt, előbb begyógyul.
Ismét bólintottam. Már előre idegeskedtem, mit fognak szólni a többiek, ha leírom nekik, mi történt.

A lányok hazakísértek, és ez jól esett, bár néha beleszóltam volna a dolgokba, de hagytam a fenébe. Kisebb gondom is nagyobb ezeknél az apróságnál.
- Majd felhívunk! - ajánlották búcsúzáskor, én meg mérgesen toppantottam. Összevontam a szemöldököm, és csúnyán néztem rájuk. Ha vicc volt, akkor nem volt humoros, ha csak elfelejtették, akkor sem volt az.
- Ja igen, akkor majd írunk e-mailt! - javították ki tévedésüket, és erre ellágyult az arcom. Megöleltem őket, és besiettem a szállodába.
Nem sikerült csak úgy felslisszannom, mert Deborah megállított.
- Miss Hall! Emlékeztetnem kell, hogy a szobalány levette kezét a maga szobájáról, állítólag a maga kérésére. Ez nem megengedett. Elárulná, miért akadályozza a személyzetet a dolga végzésében?
Sóhajtottam, és elővettem a papírt és a tollat, amit a doktornő adott ilyen esetekre.
Leírtam neki, hogy nem tudok beszélni, és azért mondtam a takarítónak, hogy hagyja a munkáját, mert múltkor is kidobott egy félkész fogalmazást és egy dalszöveget, és ezért plusz 2 órát voltam fent.
- Értem. Miért nem tud beszélni? - kérdezősködött. Leírtam a "balesetet". Láttam, amint gunyorosan elhúzza a  száját, és megkérdezte, meddig nem szabad. Erre is válaszoltam. A végén egy örömcsillanást véltem felfedezni a szemében, és megjegyezte, hogy 2 hét boldogság várja!
Igazán kedves - firkantottam a noteszba, mire elnevette magát. Megcsóváltam a fejem, és elindultam, de utánam szólt:
- Azért maga takarítsa a szobáját! - vissza akartam kiabálni, hogy: nem vagyok dedós, megteszem, amit kell, de hát nem volt rá alkalmam és lehetőségem.

A szobám.. Most már tényleg elég kupis volt. Mégis ettől volt nekem olyan meghitt és otthonos. A komódon egy teáscsésze árválkodott, amibe már a teafilter is beleszáradt, az ágytakarón, ami nem volt bevetve egy könyv várakozott, hogy tovább olvassam, és a dohányzó na meg az íróasztalt elborította egy tucat félkész házi dolgozat és dalszöveg. Rendet kéne tennem, de nem ma. Túl fáradt vagyok. Most, hogy Mathilda nem jön fel, nem is tudom, mihez kezdjek a mosogatnivalóval.. Konyhám nincs, az itt senkinek sincs. Egyszerűbb, ha otthagyom. Majd este a szobapincér kezébe nyomom, és kész.
Igazából 10 perc viaskodás után rávettem magam, hogy kitakarítsak. Átöltöztem, és már javában pakoltam, mikor megcsörrent a telefonom. Számot nem ír ki ez az átkozott BlackBerry, mert még nem állítottam be, de azért felvettem.
- Haló? - suttogtam még a halknál is halkabban.
- Haló? Van ott valaki?! Lee? - ez Bruno hangja!
- Igen.
- Rossz a vonal, nem igen hallok! Arról van szó, hogy meg kéne beszélnünk valamit. A koncerttel kapcsolatos. Ha felmegyek olyan fél óra múlva, akkor otthon leszel?
- Igen - kicsit rekedten és hangosabban mondtam, és meghallotta. Elköszönt és letette. Fél óra alatt ki kell pucolnom a lakást és még csak a papírszanálással végeztem. Sebességre kell kapcsolnom, és ami még ennél is rosszabb, hogy ki kell ábrándítanom Brunot. Nem csak Natalia mondta be az unalmast, hanem én is. 3 nap és fellépés.. Ez über nehéz!

Mr. Pontosság 5 perccel előbb jött, mint vártam, de nagyjából végeztem. Mikor belépett és meglátta kínlódó arcomat lehervadt a vigyor az arcáról.
- Szia! Mi a baj?
Megráztam a fejem.
- Neee.. Ehhez nincs kedvem. Mi a baj?
A torkomat tapogattam és próbáltam elmagyarázni kézzel-lábbal, hogy mi a probléma. Úgy éreztem magam, mint egy olyan mutogató.. Mi is a neve? Pantomim!
- Nincs hangod?! Mit csináltál?! - hű, mérgesebb mint vártam.
- Nincs semmi baj, ne kapd fel a vizet! - ez még suttogásnak is ergye, és a hangszálaim is fájnak ilyenkor.
- Még hogy ne? Mit csináltál? Mi lesz így? Úristen! - fel s alá mászkált mint pók a falon. Törte a fejét, és végül bejelentette:
- Fel fogsz lépni az LMFAO-val, és már tudom is, hogy hogyan!