26. Összesúgások és kompromisszum

- Itt vagyok! - kiáltottam az edzőnek meg a táncosoknak, mikor fél óra késéssel megérkeztem a próbára. Samuel elkapott valami nyavalyát, a metró meg elképesztően lassú megoldás, így taxival értem csak a táncterembe, de még ez is 10 perccel a megbeszélt időpont után ért a szállodához.
Chris így is letámadott:
- Éppen ideje volt már, kisanyám! Próba közepén vagyunk! Hol kujtorogtál?!
- Sajnálom, de...
- Ha jól meggondolom, akkor nem érdekel. Ide figyelj, Linda! Lehet, hogy csak két napig foglak ismerni, de azért foglalkozz már rendesen a fellépéssel, mert a csapatom nem akar miattad leégni, világos?!
Bólintottam. Ian együtt érző arccal közeledett, és inkább elraktároztam magamban a sérelmeket, és koncentráltam.
- Szia! - köszönt, én meg valamit vissza morogtam. - Nyugi már, ne hagyd, hogy Chris kizökkentsen a lelki békédből! Anélkül nem megy semmi.
Nem válaszoltam. Ilyenkor az egész világra be vagyok rágva, hiába kedveskednek.
- Gyerünk, próbáljunk! - adta ki a vezényszót kacsintva.

8-as ütemekkel dolgoztunk, mint majdnem minden táncos. A koreográfia a többi fellépőnek elég durva volt, de nekem annyira nem. Egy egyszerűnek mondott "emel, dob, csoszog, riszál, emel, csoszog, csoszog, fordul" az egész. Ez akkor fog előkerülni, mikor a dal 3:30.-ik percében felharsan a techno zene, és akkor éppen annyi időm van, hogy végrehajtsam a feladatot, majd visszanyerjem egyensúlyom, és kezdjem a We gonna make you sweat című sort. A dobástól jobban féltem, mint a felemás korláttól a suliban. Igaz, hogy Ian izmos meg csak érti a dolgát, de én rettentően paráztam, hogy az 50 akárhány kilómat elbírja-e egy ilyen magasságból....
- Ne félj, jó? Menni fog! - mondta, és nem is tiltakozhattam. Megfogott kérges tenyerével a csípőmnél, utasított, hogy rogyasszam be a térdem, és ugorjak.
Megtettem. Összeszorított szemmel tűrtem az egészet, nem éreztem, hogy már elengedett, és mikor kilestem pilláim alól, csak a puha szivacsot láttam, amin hangosan puffantam. Egész testemben remegtem, az esés nem fájt, de megijesztett. Miért nem kapott el? Miért mondta, hogy úgyis menni fog, ha nem megy?
- Még egyszer! - kiáltott Chris Ian-re, és felrángattak fekhelyemről. Nyöszörögtem egy sort, hogy soha többé, de nem érdekelte őket.
A műveletsor újra megismétlődött. A vége lett más: Ian ugyan elkapott, de a lendületét elvesztette, és velem együtt esett hanyatt. Nevettünk a bénaságon, de pár pillanat múlva megkomolyodtunk. Újra és újra és újra! Csak ezt hallottam az edzőtől, a végén pedig mikor a 15.-ik próbálkozásra sem ment rendesen, Chris tajtékzott a dühtől.
- Ezt nem hiszem el! Fél óra és a csaj lelép kornyikálni, erre semmit nem tud! Mars is akkora hülye, hogy ide küldi ezt az analfabétát, akinek annyi esze van a tánchoz, mint egy libának! Mégis, Linda, miért vagy itt? A csapatom nem fog miattad leégni ennyi ember előtt, mert igen híres tánctársaság vagyunk. Egy ilyen kis tartalék ember csak szépen menjen haza, és írjon "slágerlistás" dalokat! - megvetően nézett rám, és éreztem, hogy remegek a dühtől. Az arcom lángolt, szám kiszáradt, és érezni kezdtem valamit. Azt, hogy végeztem. Elegem volt, és az önuralmam már túllépet a biztonsági korláton.
- Ide figyelj, te katona! A nevem Leenda, nem Linda! Kettőnk közül te vagy az analfabéta, nem én! Nem vagyok tartalék ember, egyszerűen segítek, ha már Natalia nem tudott eljönni a saját fellépésére! És soha, de soha ne merd még egyszer hülyének nevezni Brunot! A kisujja is többet ér nálad, te öbölháború szindrómás vén... - Ian a számra tapasztotta a kezét, mielőtt még valamit kiejtettem volna, ami végképp elásta volna a nevem. Chris arca először zöld, majd sárga és lilás-vöröses lett. Igazi szivárvány - állapítottam meg magamban.
Senki nem szólt. Mindenki csak állt megkövülten, és néztek hol a nagypofájú kis csajra, hol a bepöccent nő reakciójára. Számítottam volna egy pofonra, egy hajtépésre, esetleg még nagyobb veszekedésre, de egyik sem történt meg. Chris meredten nézett a semmibe, én pedig egyből lecsillapodtam. Természetem szerint hirtelen haragú és meggondolatlan voltam, amit utáltam. Hamar bepöccenek, de csak ha túl sok stressz van rajtam, és nem látom a kiutat, a munka végét, csak az előttem álló temérdek feladatot.
Ian törte meg a kínos csendet:
- Chris, Leenda nem úgy gondolta, és...
- Hagyd - szóltam rá -, nekem úgyis mennem kell.
Mélységesen elszégyelltem magam. Összesúgások, halk felháborodások és dicséretek mellett mentem el. Fogtam szürke bőrkabátomat, színes pasminám és miközben a nyakam köré tekertem, kiléptem a csípős időbe. Kimelegedve megborzongtam a hűvös fuvallattól, és az eget kezdtem nézni. Sötét, borús felhők alkottak áthatolhatatlan fátyolt az égbolton, amiből rendszerint hónak kellett volna esnie, de a hőmérséklet jelenleg még csak közelében se volt a 0 foknak, így erre esély sem volt.

Teljesen nyugodt voltam, mikor leültem egy rozzant, hektikás padra. Laza mozdulattal söpörtem ki szememből az oda nem illő tincseket, és a táskámhoz nyúltam, mobilom után kutatva. Odébb löktem a diákigazolványom, az ásványvizes palackot, egy csomag zsepit, a múlt órai dolgozatom, ami nem tudom hogy került a táskámba, két félkész szöveget, a noteszem, a pénztárcám, de a mobilt nem találtam meg. Tovább túrtam ezt a Cunami által sújtott összevisszaságot. Mindennek a legalján megtaláltam a keresett tárgyat. Két hamis gyémánt díszkő leesett a az érintőpanel széléről, de most nem foglalkoztam vele. Őrült sebesség pötyögtem be a számokat, remélve, hogy nem rontom el, és nem mást hívok fel.
Csak vártam...és vártam... Épp kinyomni készültem a hívást, mikor felvette.
- Otthagytam - szóltam köszönés és minden egyéb nélkül.
- Leenda?
- Igen!
- Ja szia! Meg se ismertem a hangod, mert... Hogy mit csináltál?! - hát végre leesett a kijelentésem nála.
- Otthagytam! Chris elkezdett nekem ugatni, hogy béna vagyok, téged meg lehülyézett, ezért nem bírtam tovább. Amúgy is elegem volt ebből az egészből! Kimerült vagyok! - nyafogtam magamat is meglepve ezzel.
- Hol vagy most?
- Öhm... A 6. sugárút és a Franklin utca között. Előttem egy hot-dog árus, ééééés mellettem meg egy csinos kis kávézó van - vázoltam a helyzetet nyakam nyújtogatva.
- Figyelj! A stúdióban vagyunk, de 10 perc múlva találkozzunk abban a kávézóban, oké?
- Oké - morogtam, de azt nem állítom, hogy a gyomrom állt görcsbe az ötlettől. Egy belvárosi kávézóban ülni egy hírességgel, akit mindenki ismer... Arra számíthatok, hogy lesz egy pár pletyka.

[...]


- Tudom - mondtam elhúzva a számat.
Immáron 20 perce ment a lelki-fröccs. Félig kiittam a jeges kávémat, aminek tetejéről már réges-rég leszedtem a tejszínhabot. Bruno csak egy csésze kávét kért, az is még érintetlenül hevert előtte.
- Akkor meg mi a probléma? - kérdezte, és végre ivott is, de mikor megérezte, hogy az ital elhűlt, és minimum olyan jeges, mint az enyém, fintorogva arrébb tolta.
- Nem érted, ugye?
Megrázta a fejét, és az utcát kezdte vizslatni.
- Nem tudom, mit kéne ezen értem - felelte végül. - Belátom, hogy egy rohadt szemétláda vagyok veled, nem, ne tiltakozz! Tehát idejöttél dolgozni, a hét minden napján csinálod a dolgod, kipasszírozzák belőled az életet az iskolában, és még én is rávettelek erre a hülyeségre! Tényleg sajnálom, de kompromisszum kész vagyok! Hamarosan itt a karácsony, és mindenki lazít egy hétig a családjánál. Átlagosan egy hét a pihenési időszak, de neked kettő lesz. Ki kell magad pihenni, emellett szerintem... Hát szóval tudom, hogy megszeretted a gimit, de jobb lenne a legelső elhatározás, hogy magántanuló legyél. Sokkal egyszerűbb lenne az egész, hidd el!
- Kapok két perc türelmi időt?
- Persze!
Pár pillanatig szürcsölgettem a kávémat, aztán elgondolkodtam. Miért szeretnék én otthon lenni két teljes héten át? Karácsony az egyet jelent a kollektív szenvedéssel. Szentestén általában csak mi öten vagyunk együtt az ünnepi vacsora alatt, utána pedig a templomba megyünk Istentiszteletre. Reggel van az ajándékozás, majd a sok idegölő rokon látogatása. Hank bácsi mocskos sztorikat mesél az ő régi kalandjairól, Marge - anya nővére -, hisztizik egy sort, mert nem úgy van minden ahogy ő a színes fantáziájával elképzelte, a temérdek unokatestvér pedig leszívja az ember energiáját, szüleim pedig a plafonon vannak az idegességtől, hogy minek vágta ebbe bele, és jövőre biztos, hogy senki nem hívnak meg vendégségbe, ami persze a következő karácsonyra már rég talonban lesz, és újra kezdődik az egész... Minden évben ugyan az a műsor. Noah ilyenkor vagy elcsavarog vagy bezárkózik a szobájába rosszullétre panaszkodva, Weston pedig mint legidősebb testvér tartja a frontot, arca maszkba torzul a sok műmosolytól, én pedig mikor hogy van kedvem, úgy segítek neki. Erre nem igen van kedvem idén is...
Az iskola más dolog. Most, hogy ott vannak a barátnőim, rossz lenne otthagyni. Viszont sok kellemetlenségtől megszabadulnék ezáltal. Pearl-ékkel pedig tudok találkozni tanítási szünetekben, vagy amikor mindnyájunknak jó.
- Hát jó. Nekem igazából mindegy - adtam be lemondóan a derekamat az összes ötletre.
- Biztos?
- Aha, biztos - lassan kavargattam a pohár alján egészben maradt cukorszemeket. Arcomat a könyökömre támasztottam.
- Hééé... - nógatott kedvesen. - Látom, hogy valami nem okés. Mondd már el mi a baj!
Épp mondani kezdtem volna, mikor két korombeli lány az asztalunkhoz lépett. Arcukon elképesztő izgatottság tükröződött, és végig mosolyogtak.
- El se hiszem! Bruno Mars... Itt! Öhm... Kaphatnánk két autogrammot? - kérdezte az alacsonyabbik, és remegve nyújtott át két szalvétát és egy fekete filcet.
- Persze! - mondta készségesen Bruno, és elvette a szükséges dolgokat. - Milyen névre?
- Az egyikre Diana, a másikra pedig Vicky! - a magasabbik lány arca izzott a boldogságtól, míg a másik a szemüvege felül rám sandított. Halványan elmosolyogta magát, mire én viszonoztam.
- Tessék! - adta vissza az autogrammot és a filcet. - Szeretnétek közös képet?
- IGEN! - süvítették kórusban, én pedig összerázkódtam. Egyikük előkotort egy kis digitális gépet a táskájából, és a kezembe nyomta. Mikor szépen elhelyezkedtek a fényképhez, én kattintottam, és elégedetten szemléltem az eredményt.
- Ő a barátnőd? - kérdezte a szemüveges, és egyenesen rám nézett. Kíváncsi voltam a válaszra, ezért épp úgy néztem Brunora, mint két rajongója.
Bruno felnevetett, és megrázta a fejét.
- Nem, csak a barátom és a munkatársam, de nem járunk. Persze, bármit hozhat a jövő.
Diplomata válasz.

Mikor a lányok hatalmas visítozás és röhögés közepette magunkra hagytak minket, el is felejtettem, hogy mit kérdezett előtte Bruno, aki egyből hangnemet váltott.
- Menj és kérj bocsánatot Christől! Szükség van rá, érted? Most lehet, hogy nem megy a gyakorlat, de ha kell ő addig fog veled gyakorolni, amíg tökéletesen nem tudod!
- Jó - morogtam kedvetlenül. - Mennyi az idő?
Rápillantott az órájára.
- Fél öt múlott 2 perccel.
- Te jó Isten! Elkéstem az énekóráról! - ugrottam talpra, és sietősre fogtam a tempót. - Hogy magyarázom ezt ki egy nappal a fellépés előtt?
- Elmondom mi lesz! Menj Chrishez, beszéld meg vele a dolgokat! Aztán hívd fel az énektanárod, hogy később tudsz menni a tánc miatt! Este nyolckor pedig főpróba a stadionban, ne feledd!
- Rendben... és köszi mindent! - mikor Bruno is ment fizetni, futólag megölelt. Jól esett, de a kismillió éles, fehér villanás a fényképezők vakuiból már kevésbé.