29. Magamat sem értem

Kedves Olvasók! *-*

Nagyon sajnálom, hogy igen régen nem írtam Nektek, de nincsen túl sok szabad időm, emellett sajnálattal tapasztaltam, hogy egyre kevesebb a komment és a vélemény nyilvánítás Tetszik-Nem tetszik formában. Nagyon kérlek Benneteket, hogy ha olvassátok az újabb részt, írjatok hozzá, hogy tudjam: min kéne változtatnom, mi tetszik Nektek, és mi az, ami megfogott. Remélem, megteszitek ezt nekem, mert fontos lenne. :)

Köszönöm, és jó szórakozást kívánok!

L.



Mély levegőt vettem, és felidéztem a veszekedés minden egyes részletét. Rettenetesen fájtak Sean szavai, mérges pillantása és indulatos remegése. Mi jogon szól az életembe? Ki ő, hogy ezt megtegye?! Csak... pár hónapja ismerem! Semmi közöm hozzá! Neki sincs tovább maradása az életemben, mint barát. De ha így gondolom, miért érzem másképp? Miért fájna, ha tényleg eltűnne, és örökre haragban maradnánk? Nem értem. Amióta ide kerültem, minden olyan túlságosan szép volt: álom munka, Brunz, nagyszerű barátok, ellátás, Sean... És most?! Pánik a koncert miatt, gyakorlások, kialvatlanság, iskolában lefelé görbülő tanulmányi index, és Sean... Ezeket az érzéseket nem érettem. Talán nem is akartam.

Leültem volna a színpadnál árválkodó állványra, de két munkás gorombán félre tessékelt, így csak bolyongtam céltalanul, amíg nem találtam egy nyugodt zugot magamnak.
A próbáig még 20 percet kell várnom, de így nem fog menni. Amúgy sem hittem magamban, de ez még rosszabb. Az összes kis reménysugaram, a támogatások, a szerencse... Elúszott. Itt ülök, magányosan, és reménytelenül hülyén érzem magam. Én rontottam el? Lehet. Ők rontották el? Az is lehet...
- Lee! Leenda! - hallottam Lizzy, Pearl és Leona felváltott szólongatását, de nem moccantam. Egyedüllét... Erre vágyok semmi másra. Viszont akartam is, hogy megtaláljanak! Annyira felképeltem volna ezért saját magamat!
Miért nem tud egyszer egy dolog tökéletesen sikerülni?! Miért kell mindig valaminek szétesnie ahhoz, hogy egy másik egészben maradjon? Igaz a mondás, hogy ahol egy ajtó bezárul, kettő nyílik helyette.
Halkan szipogtam, de nem sírtam. Soha, senkinek a kedvéért nem fogok egy könnycseppet sem ejteni. Kalimpáltam a lábammal, cipőmet fixírozva, mikor valakinek a lépésit hallottam, nem is olyan messze tőlem. Itt sötét van, nem létezhet, hogy megtaláljon az illető! Összegömbölyödtem ültő helyemben, térdemet átkulcsoltam, fejemet a kezeim közé rejtettem. Hagyjon békén! Tűnjön el, akárki is az! Ha nem látná, sajnáltatni próbálom magamat, ebben pedig ne zavarjon meg senki.
- Miért nem mondtad, hogy baj van?
Ezt a hangot ismerem. Nagyon is jól ismerem. Felnéztem, és Bruno zavart és egyben aggódó arcát láttam magam előtt.
- Nincsen baj - mondtam mérgesen, és megtöröltem az orromat egy ideges kézmozdulattal.
- Nem úgy látom - csóválta meg a fejét, és leült mellém. Most, hogy összehúztam magam, bőven elfért mellettem. - Ha elmondod, úgy könnyebb lesz.
- Hidd el, én tök jól... - nem fejeztem be a mondatot, mert belém fojtotta a nézésével kezdődő füllentésemet.
- Kivel vesztél össze, hm? Csak nyugodtan! Ma majdnem felrobbantam a hangosító miatt, szóval ha mérges vagy, megértelek. Nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan kéne...
Erre lecsaptam, mert igaza volt:
- Igen! Ez az! Nem úgy alakulnak a dolgok, koránt sem! Mindig azt hittem, hogy ha elszakadok otthonról, akkor minden sokkal jobb lesz. De nem. Vannak szép percek, és vannak, mikor azonnal csomagolnék, és mennék haza. Én sehol sem vagyok otthon...
- Ott vagy otthon, ahol jól érzed magad. - ez a bölcsesség már elhangzott valahol, mégis igaznak tartottam, Brunztól is.
A hirtelen beálló csendben Bruno dúdolgatott, én meg magam elé néztem, és gondolkodtam, mindaddig, amíg a Főnököm meg nem szólalt ismét.
- Gyere, elviszlek ebédelni, és közben elmesélhetnéd, hogy mi lombozott le ennyire. Benne vagy? - kiegyenesedett, és a kezét nyújtotta felém. Vonakodva bár, de elfogadtam a meghívást.
- Még van egy kis időnk a próbáig, mint mondtam, a hangosítóval vitatkoztam, és miatta most egy órás csúszás van. Hát munkás ember az ilyen, most mondd meg! - olyan hangsúllyal mondta, hogy elnevettem magam. Láthatóan ez volt a célja, mert elégedett arccal nyugtázta hirtelen támadt jókedvemet.

A gyorsétteremben nem bírtam magam rávenni, hogy még egyszer beleharapjak a hamburgerembe. Akárhányszor ezt megtettem, jókora taco szósz került a farmeromra. Nem bírtam elviselni azt a tudatot, hogy a kellékes cuccai miattam ekkora "veszélynek" vannak kitéve, így inkább hagytam az egész evés dolgot a fenébe.
- Na, mesélj végre! Persze ha akarsz - mondta Bruno, miközben látványosan nyeldekelt, amin ismét elmosolyodtam. Végül beláttam, hogy előtte tényleg lehet őszintén viselkedni, így belevágtam a történetbe.
- Összevesztem Seannal. Kigúnyolta azt, hogy nekem a legnagyobb álmom vált valóra azzl, hogy veled dolgozhatok. Tetejében kiabált velem, de ehhez joga sem volt!
Rágás közben csak nézett, majd mielőtt lenyelte, megszólalt:
- Ez a Sean gyerek, nem Claire unokaöccse, az a kisegítő pincér a szállodából?
- De igen - helyeseltem -, ő az.
- Összevesztetek.... Nincsen semmi baj, Lee, majd kibékültök. Ez a ti korotokban nem véresen komoly dolog.
- Bruno! Légy szíves ne vedd ezt a dolgot ilyen félvállról! Sean nagyon megbántott, de attól én....
- ... attól te...?
Irtó zavarba jöttem. Mégis mit akartam mondani...?!?
Bruno letette a félig megevett szendvicsét a tányérjára, majd átható pillantással méregetett. Nagyon kedveltem őt, tényleg, de mindig zavarba tudott hozni egy ilyen nézéssel. Lenyűgöző vele  kapcsolatom, már-már a barátom, de akkor is ő a példaképem és a "bálványom"! Máskülönben nem dolgoznék neki!
- Leenda... - kezdte -, ha érdekel a véleményem....
- Érdekel! - vágtam rá gondolkodás nélkül.
- ... akkor szerintem te szerelmes vagy.