27. Hiányzik minden...

- Rendben, köszi srácok, elég lesz!
Bruno egyre jobban megfeszült a műmosolyban és a rendre utasításban. Kellemetlenül éreztem magam, hogy most mennyi pletyka lesz e körül a délután körül. Nem, nem egoizmusból mondom, hanem abból, amit a paparazzik mondtak, vagyis kiabáltak:
- Elképesztő!
- Bruno Mars eltitkolt barátnője!
- Mióta tart a kapcsolat?
Egyre jobban összepréseltek a közelségüktől, és még jobban megrettentem. Ez mind hazugság! A mocskos média álnok kamu szövegei! Ezért is nem szeretem az ilyen szennylapokat, mert a fele egy merő szemen szedett hazugság, amit valahogy magukban hibásan összeraktak, és az olvasóknak ezt tálalják! Undorító!
Mérgesen átverekedtem magam a vakuvillanások között, és az ajtó felé tolakodtam. Bruno érdekesebb, mint én, és ezért nála ragadtak le. Szemétnek éreztem magam, hogy otthagytam, de hát ma még ezer dolgom van, és erre végképp nincsen kedvem!

Visszaértem a táncstúdióban, ahol már csak pár lány és fiú csacsogott, de ők is szedelőzködtek. Úgy látszik, véget ért a próba...
- Hé, nézd már! A nagy dumás kis csaj! - nyerített fel az egyik srác. - Nem gondoltam volna, hogy valaha valaki így beoltja Christ.
- Őszintén mondom: szép volt! - dicsért meg az egyik lány is, miközben a táskájában pakolt.
- Most mit nyaltok neki?! Szánalmas volt az egész, hogy ilyen nagyra tartja magát, és vissza mert beszélni Chrisnek! Inkább szégyellje magát, minthogy meg legyen dicsőítve! - puffogott a másik lány, keresztbe font karral a melle előtt.
- Ugyan már Carmen! Látszik, hogy a bölcsésztudományira jársz...
- Hol van? - kérdeztem türelmesen és érthetően.
Az a srác válaszolt, aki megdicsért:
- Ki? Chris? Öhm... Asszem az öltözőjében. Itt mindjárt a második ajtó! - mutatott a folyosó felé.
- Kösz - feleltem, és azonnal elindultam. Nem érdekelt a sutyorgás, sem a megvető morgás, még a jóleső nevetésük sem. Mindennél fontosabb volt, hogy megtaláljam az edzőt.

Kopogtam az ajtón, mire egy "Gyere be!" kiáltásra benyitottam. A szoba apró, erősen megvilágított, tükrös helyiség volt. A falak menta zöld színűek, és telis-tele oklevelekkel, fényképekkel, kinyomtatott szövegekkel. A fő helyen egy vitrin volt, benne roskadozásig pakolva kupákkal és érmekkel.
Őszinte csodálattal néztem az összes relikviát, mikor egész kedvesen megszólalt mögöttem Chris.
- Szép, ugye?
- Nem kis munka lehet bennük...
- Hát nem... De megérte. Minden egyes kínkeserves veríték és fájdalom most itt csillog a szekrényben. Miért jöttél?
Erőteljesen, szigorúan nézett a szemembe, ettől még inkább összementem a saját szememben is. Már felfogtam, milyen jelzőkkel illettem, és ettől rosszul lettem.
- Én öhm... Csak... Bocsánatot szeretnék... kérni... Nem lett volna szabad olyanokat mondanom, amiket mondtam.
Pár pillanatig csak nézett, majd megenyhült a pillantása. Még egy apró mosolyt is sikerült belőle kicsikarnom, és ettől máris megnyugodtam.
- Én is sajnálom, azokat amiket mondtam rád. Csak értsd meg, hogy ez a fellépés rettentően fontos nekünk! A csapat hónapok óta edz, gyakorol, és készül. Elhiszem, hogy neked is nehéz ez az egész, ilyen fiatalon és tapasztalat nélkül, de... Jó, hagyjuk! Késő van így is, és nem akarlak a prédikációmmal fenntartani téged!
- Szóval... Minden oké? - kérdeztem mosolyogva.
- Mondjuk.
- Kérdezhetek valamit? - Bólintott, de egy kis redő azért jelent meg a homlokán. - Tehát mi legyen a tánccal? Nem tudom megcsinálni. Nem megy! Ian se tud elkapni, én meg béna vagyok, mint ahogy mondtad és hát...
- Li... Leenda: menni fog! Bocs, de mennem kell. Este nyolckor főpróba, és ne késs el, okés?
Hevesen bólogatva elhagytam a kis öltözőt. Immár az a négy táncos sem volt a teremben. Ránéztem az órámra. Hat óra két perc... Most már hivatalosan is elkéstem az énektanártól, akihez egyáltalán nem kívánkozok most menni.

[...]

- Feszült vagy? - kérdezte a kották között lapozgatva tanárom. Szemüvege felett összevonta őszülő szemöldökét, és morcossággal vegyes aggodalommal nézett rám. Nem mentek a skálázások, sem a légzőgyakorlati próbák, amiktől inkább rosszul lettem, nemhogy megnyugodtam. Semmi sem klappolt. Egyre inkább pánikba estem. Még hogy az énekkel semmi gond nem lesz! Úristen, én minek vágtam ebbe bele?!
- Nézd, ha nem lazítod el az izmaidat, akkor nem fog menni! Figyelj, nekem is lenne ennél jobb dolgom, elhiheted! Mégis itt vagyok, segítek, fejlesztelek. Gyakoroltál otthon?
- Nem volt időm rá, tanár úr. - vallottam be halkan.
Rosszallódva csóválta a fejét, és megértettem. Én is így tennék a helyében, de hát nem tudok mit tenni, ha hulla fáradtan érek haza, és nem tudok még enni sem a gyomromban lévő szikla miatt!
- Na, akkor újra: mély levegő, és fél percig "sz" hangra kifúj! Minden egyes porcikáddal préseld ki magadból!
Már vettem a levegőt, mikor kopogtattak, és egy sötét vörös hajkoronát pillantottam meg. Később az egész valójában megjelent a vendég.
- Roxy?! - olyan szinten megdöbbentem, hogy szólni nem tudtam. Teljes imidzsváltást vitt végbe! Meg se lehet ismerni!
- Jó estét! Végeztek már? - kérdezte gyorsan, választ sem várva. - Remek! Nekem most el kell rabolnom Leendát, de holnap folytathatják! Au revoir! - intett a kezével, hogy csipkedjem magam, én meg legalább olyan értetlenül néztem, mint a tanár, de azért összepakoltam a cuccom.
- Viszlát! Reggel jövök! - kiáltottam hátra a férfinak, és Roxy után futottam, aki előttem haladt egy jó két méterrel.
Nem is tudtam mit szóljak. Tényleg megváltozott. Szivárványos haját, amit én a védjegyének tekintettem most sötét vörös, majdnem bordó, póthajas frizurára váltotta, ruháit tekintve nem a 70-es évek volt a meghatározó, hanem a XXI.-századi divat, és a szemüvege pedig nem az a hatalmas retro korszakot hivatott mutatni, hanem a legmodernebb stílust vonultatja fel.
- Azt a mindenit, de megváltoztál! - nevettem fel, mire végre bevárt, hogy egymás mellett mehessünk tovább.
- Tetszik? Úgy gondoltam, ideje levetkőzni a lázadó énemet, és koncentrálni a mára. Amúgy ezért viszlek el most téged is!
A mosoly lehervadt az arcomról, és egyből megtorpantam.
- Gyere már! - sürgetett, de én lecövekeltem.
- Nem akarok más lenni! Ha ez nem tetszik valakinek, akkor...
- Hagyd már abba! Akkor is elviszlek, ha akarod, ha nem. A kívánságműsor reggel nyolc és délután négy között volt, sajna úgy látszik lekésted. Iparkodj, minden honnan el fogunk késni!
- Most itt kerek perec kijelentem, hogy...
- Lálálálálá! Nem érdekel, mit jelentesz ki! - mögém sietett és elkezdett tolni, amitől majdnem előre estem. - Ian már vár, meg Bruno is! Meg van egy kis meglepetésem is a számodra, de az csak minden után, vili?
- Jó, jó... Az énektanár elképesztően dühös, mert béna vagyok. - panaszoltam, miközben rám tört a hányinger. Ha holnap sem fog menni... De a tánc se! Ekkora szégyent nem fogok túlélni.
- Nem vagy béna - szögezte le Roxy, mikor leintett egy sárga taxit -, egyszerűen be vagy parázva.
- Remélem igazad van, és tényleg így van - fejemet a hűvös ablaknak döntöttem, és az időközben besötétülő várost néztem, ahol most ezernyi fény ragyogott. Szememet lehunytam, és egy ki tudja honnan ismerős dalt kezdtem dúdolgatni nyugtatás képen. A decemberi sötétségben azon kaptam magam, hogy honvágyam van. Igazi, szívből jövő honvágyam. Hiányzik a poros, unalmas kisváros, ahol felnőttem. Hiányoznak a szüleim, a testvéreim, a rokonaim, és a barátaim. Hiányzik az ölelésük, a hangjuk, a biztatásuk, a nevetésük de még parázsvitáik is. Haza akarok menni... Most...