23. A kuruzsló

- Gyere! - ragadta meg hirtelen a kezem Bruno, majd húzni kezdett az ajtó felé. Kiabálni nem tudtam, a noteszom az asztalon maradt. Két ember ugrott félre előlünk, mert drága Főnököm annyira rohant velem valahová. Érdekelt volna, hogy mégis hová megyünk, de csak motyogta, hogy ez eddig miért nem jutott eszébe.
Az udvaron állt a kocsija, amibe betessékelt, és ő is beült. Üdvözült mosoly játszott a szája körül, de egy szót se mondott. Indított, és vagy 120-al repeszteni kezdett az országúton.
Elhaladtunk Roxy boltja előtt is, és mindent hátra hagyva száguldott, közben énekelt. Legszívesebben rákiáltottam volna, hogy árulja el, hová megyünk, de rendíthetetlenül énekelt valamit. Nem az ő száma volt, számomra meg ismeretlen. Vagy csak.. Ez egy új sláger...? Mert ebből simán lehetne, csak pár dolgot kéne megváltoztatni.
Talán egyedül azért nem ellenkeztem, mert tudtam, hogy ez az ember senkit nem lenne képes bántani, még a legyet se a falon. Sőt, hülyeségeket beszélek! Bántani? Bruno?! Inkább úgy mondanám, hogy biztonságban éreztem magam, mintha ez egyik bátyámmal furikáztam volna.
- Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Hogy pont őt hagytam ki a tervekből..
Fúrta az oldalamat, hogy KI?! És hová visz?
Minden elsuhant mellettünk, fák, emberek, házak, táblák.. És sehol semmi jel arra, hogy meg akarna állni, elmondani végre, hogy merre tart és kihez jöttünk.

Hátradőltem és bekapcsoltam a rádiót. Szinte sikítófrászt kaptam, mikor meghallottam a dalt, amit játszottak! Az én dalom! Az én irományom! És persze Bruno elképesztő hangja, ami tökéletessé tette. Vigyorogtam mint a vadalma, és ezt Bruno is észrevette.
- Jó szám, remélem, hamarosan a ranglisták élén fog állni. Hasznos munkaerő vagy!
Bólintottam, és tovább hallgattam a számot. Mikor a rádiós bemondó közbeszólt, hogy már most 13 embert utasított maga mögé ez a szám, sikítani tudtam volna, ha tudtam volna. Elsöprő érzés volt, és talán az egyik legnagyobb elismerés, amit egy ilyen munkaerő kaphat.

A fékek süvítettek, amilyen gyorsan parkolt le egy régi, romos-koszos ház előtt. Egy mészkőből épült tornya volt, mint a kastélyoknak, csak ezen be volt szakadva a tető. A szélkakas megroggyanva álldogált, és csak az ima tartotta a helyén. A kert a lehető leggazosabb, egy fa meg is volt reccsenve. Talán egy villám hasította ketté, vagy akármi. A régi, ódon faragott ajtót belepte a pókháló, és egy undorító, kövér keresztespók igyekezett felfelé rajta. Mr. Mars megbolondult, hogy ide hozott, vagy eltévesztette a házszámot? Nagyon remélem.
- Megjöttünk! Gyere, szállj ki! - "engedelmeskedtem", mert bár legszívesebben elfutottam volna erről a kietlen pusztáról, de ennek a háznak még szomszédsága se volt!
Bruno előre ment, és bekopogott. Nehéz léptek hangzottak, a gyomrom egyre inkább görcsbe rándult.. Még kettő.. Még egy.. És kinyílt az ajtó..

Halk sóhaj hagyta el a testem, és a görcs is távozott. Egy csinosan öltözött, körül-belül 60 éves, kedves kinézetű férfi álldogált. De ne ítéljünk előre! Lehet, hogy egy báránybőrbe bújt farkas...
- Szervusz, Peter! Jó napot, hölgyem! - régi barát lehet, ha nem a művésznevén hívja Brunot! Intettem, ezzel jelezvén, hogy köszönök.
- Jó napot, Alan! Ő a munkatársam, Leenda. Lenne egy kis problémája...
- Érzem - hunyta le a szemét a férfi. - Kerüljetek beljebb!

Bent sem volt rózsásabb a helyzet, bár egy fokkal jobb volt a külsőségektől eltekintve. Kopott bútorok, töredezett szekrények.. Mégis valahogy otthonos. A sötétséget megtörvén gyertyák világítottak, a falon pedig szárított füvek, csokrok lógtak, különleges illattal vonva be a nappalit. Vagyis csak gondolom, hogy ez volt a nappali, mert máshol nem láttam bútorokat, kanapét...

- Szüleid hogy vannak, fiam? Rég találkoztam már velük - kezdett beszélgetést az Alannek nevezett férfi. Modern, téglalap alakú szemüveget viselt, haja pedig szőkés volt, tele ősz hajszálakkal.
- Jól vannak, úgy tudom. Nem sokára lelátogatok hozzájuk, vagy ők jönnek fel, még nem tudom.
- És te jól vagy? Nincs baj? Mert érzem a betegséget..
- Leendának van gondja. Valahogy.. Nem tud beszélni, elment a hangja. De fontos lenne, hogy visszanyerje a beszédkészségét, mert ő énekelne egy koncerten, és ha nem lesz változás, akkor befuccsol az egész!

Alan olyan közel lépett hozzám, hogy az már zavaró volt. Pár percig lehunyta a szemét, a kezét a fejem fölé tartotta, én meg kiguvadt szemmel vizsgáltam, hogy mégis mit művel ez a figura?!
- Hangszalag repedés. Nem súlyos, gyógyítható - azzal hátravonult egy ajtón át, én meg megrökönyödve néztem utána, majd később Brunora.
- No para! Ő a családunk régi barátja, egy kuruzsló. A mai nyelven természet-gyógyász. Múlt évben rettenetesen begyulladt a torkom, nekem se volt hangom. Úgy tátogtam, mint te! Másnap meghallgatás volt egy bandánál de így nem tudtam volna menni. Alan készített egy gyógyszert, amitől egy nap alatt minden rendbe jött! Hihetetlen egy figura, kissé különc, de roppant okos és ügyes.

Bólintottam, majd kifújtam a meglévő levegőt. Alan akkor ért vissza, kezében egy apró fiolával. Megpöccintette az ujjával, és ettől a folyadék kissé megremegett.
- Nem kell semmi más, csak ezt igya meg egy húzásra. Rettenetes az ízé, de használ. Parancsoljon! - a kezembe nyomta, én meg kihúztam az apró dugót belőle. Az átlátszó gyógyszer nem tűnt veszélyesnek. A számhoz emeltem az üvegcsét, és kihörpintettem. Rohadt alma, gyógynövények, és kozmás fű íze volt. Pontosan olyan, amilyennek leírták: rettenetes.

- Köszönjük, Alan. Minden bizonnyal ettől jobban lesz, és sikerülni fog a fellépése.. - hálálkodott Bruno.
- Azt én is remélem! Sok sikert, Leenda. Most mennem kell, ha megértitek. Ezer a dolgom. Viszlát! - a huzat becsapta mögöttünk a bejárati ajtót, és tudtam, hogy már csak várni addig, amíg hat a kuruzsló főzete.

Remélem, tetszett ez a rész! :) Hamarosan érkezik a következő, minden bizonnyal még a héten! *-* 

                                                                                                                                              Loxxa~