21. A focimeccs átka

Bőrkanapék és íróasztalok, emellett egy hatalmas vitrin, tele lefűzőkben sorakozó iratokkal. Olyan múltszázadi az egész, mégis szép. A spanyol tanár a helyén javította a dolgozatokat, a matektanár pedig telefonon beszélgetett. Jellemző.. Nagyon el lehetnek foglalva, ha van ideje a férjének azt üzenni, hogy tejet is hozzon haza..
- Erre! - utasított minket az igazgató. Nem féltem, és tudtam, hogy Pearl sem. A két lány pedig nem tett semmit, így büntetés se jár nekik. Beértünk abba a szobába, ahol csak egy íróasztal volt, és három támla nélküli szék előtte, mögötte pedig egy karfás. Egy árva szekrény nem volt a helyiségben, de egy modern kanapé az ajtó mellett kapott helyet.
- Üljetek le! - parancsolt ismét. Kelletlenül bár, de összepréselődtünk az ülőgarnitúrán.
- Először Cameronnal és McGwayerrel beszélek. Addig ti csendben maradtok, világos? - kérdezte tőlünk, mi meg bólintottunk, de tudtam, hogy előbb történteket fogjuk megbeszélni. Leültette a két megszeppent lányt maga elé, és kérdésekkel bombázta őket. Inkább nem is figyeltem oda, hanem Pearlhöz fordultam.
- Tényleg sajnálom a karodat. Meg hogy nem mondtam el az igazat. De látod mi történt most is!
- Nem baj, és én is sajnálom. Nem kellett volna így neked támadnom. Nem mondom, hogy nem esett rosszul, hogy nem mondtad el, de biztosan okod volt rá.
- Úgyis mindjárt meg kell tudnotok, meg ennek a börtönőr ribancnak is - céloztam az igazgatóra. Pearl elnevette magát, de csak halkan, hogy az imént említett ne halljon semmit belőle, mert berekesztené a dumapartit.
- Tudom, miért ilyen idegbeteg ez a nő - mondta lazán, és kíváncsian fordultam hozzá. Hát elmondta. Talán túl nagyon nevettem, mert az igazgatónő hozzánk fordult, és intett a két lánynak, hogy mehetnek, és mi következünk. Helyet cseréltünk, és én személy szerint már vártam a kérdéseket.
- Cameronék mondtak pár dolgot, de tőletek szeretném tudni, mi történt. - a papírján kezdett írogatni. Komolyan igaza lehet Pearlnek abban, miért ilyen hárpia ez a nő: még írás közben is remegett a keze.
- Hát az úgy volt.. - kezdte verekedő társam, de nem hagytam, hogy befejezze.
- Majd én. Tehát úgy volt, hogy összebalhéztunk azon, hogy ismerek egy igen híres embert, és nem mondtam el. De pont azért, mert már először ez lett. Érdekbarátok meg nem kellenek.
Az igazgatónő úgy nézett rám, mint egy utolsó féregre a földön. Tudtam, hogy azért, mert év közben iratkoztam be, és ez igazából "tiltott" dolog, így egyből szabály sértő lettem a listáján.
- Te?! - röhögött a képembe. - Te ismernél egy.. egy sztárt?! Na ne nevettess! Akinek van egy kis esze, az nem hozzád megy. Vagy megsajnált, és adott autogrammot? - már rázta a nevetés, engem meg a gyűlölet.
- Nem! Téved! Én ennek a sztárnak dolgozom! Ha nem tudná, a dalszövegeket én írom, bár a maga agya eléggé begyö.. - Pearl befogta a számat, és nem hagyta, hogy még nagyobb bajba kerüljek, de kiszakítottam magamat a szorításából.
- Hogy mondtad? - kérdezte lassan az igazgató, és felállt. Szeme lángcsóvákat szórt, és pontosan előttem állt meg. - És mégis melyik ez a sztár, akit ismersz?
- Bruno Mars, és nem csak ismerem, hanem neki dolgozom! Érdekli? Kérdezze meg a főtitkárt, vagy a személyi sofőrömet vagy akárkit! Nem véletlenül jöttem New York-ba!
- Álomvilágban élsz, kicsilány. Ugyan! Te a közelébe se kerülhetnél ennek az ismert embernek, mert neveletlen, nagyképű és makacs vagy!
Forrt bennem a méreg, de már nem mertem tovább feszíteni a húrt. Így is megkapom a magamét, de ha el kell hagynom a sulit, csak a lányok miatt fog hiányozni.
Az igazgató elgondolkodva nézett, majd megszólalt:
- Most mehettek, de feljegyzem a verekedést és neked, Hall, felhívom a nagynénédet.
- Ő a főtitkár, asszonyom - mondtam kimérten.
- Majd kiderül. De most menjetek.
- Asszonyom! - kezdtem újra, és unottan nézett rám - Ugye, Leona és Lizzy nem kapnak büntetést? Nem csináltak semmit.
Nagyot sóhajtott, a két lány reszketett. Soha nem voltak még bajban szerintem.
- Nem, és eltekintek a maguk büntetésétől is, csak kapnak egy beírást, de többé elő ne forduljon! - azzal kitessékelt minket az irodából, mi meg megkönnyebbültünk.

- Hű, ez nem volt semmi! - kiáltotta Pearl suli után. Mindent elmondtam töviről-hegyire a 3 lánynak, és ámuldoztak, bár Lizzyt egyes részek nem leptek meg, és igazán örült, hogy ő már látta Brunot.
- Ma lesz a Redwolfs meccs a sulinál. Nem nézzük meg? - kérdezte Pearl, és leült egy padra, mi meg mellé.
- Mi az a Redwolfs? - kérdeztem összevont szemöldökkel.
- A "rokon" fiú iskola, az Julianus gimi focicsapata. A mi sulinkból vannak nálunk pompon lányok. A meccs itt lesz a suliba fél négytől, és a konkurens Dangerous Cheese-vel csapnak össze.
Elgondolkodtam. Sose voltam még ilyen helyen, és tévébe se nagyon néztem. El akartam menni. A lányok örültek, hogy velük tartok valahová.

Mire visszaértünk a sulihoz, már dugig volt a pálya nézőkkel. Valahogy mégis találtunk négy helyet, és elég jó rálátásunk volt a pályára. Egy pár srác tényleg elég jól nézett ki, hát persze, a legmenőbbek. A Julianus gimi csapata vörösben és fehérben, míg a másikak Sárgában és zöldben sorakoztak fel. Épp kezdésre értünk ide, bár ha Pearl nem áll meg venni egy üveg vizet, és nem várja ki a legnagyobb sort, akkor előbb itt lettünk volna.
- Hajrá Redwolfs! - üvöltötte mindenki, és én is csatlakoztam. Kiabáltam, hogy szemüvegeket a bírónak, holott, nem is értettem a szabályokat. Mindenki teljesen ideg volt félidőben, mire jól kiüvöltözték magukat a nézők. Az állás 6-3, és mi állunk vesztésre.
- Jajj ne már! Még ezt az idényt is elveszítik! - sopánkodott Leona, én meg bólintottam.
- Ki kér inni? Megyek, veszek valamit - ajánlotta Pearl.
- É.. é.. - suttogtam, bár nem akartam. Hol a hangom?! A torkomhoz kaptam, és megköszörültem a hangszálaimat. Semmi változás!
- Leenda! Mi a baj?! - kérdezte Lizzy, én meg csak tátogtam, mint a hal. Elment a hangom, és ez durván nem jó.