8. Váratlan fordulat

Elérkezett az a pillanat, mikor hivatalosan is bemutatták nekem Brunot. Tudtam, hogy ez következik, és kíváncsi voltam a reakciójára. Vajon megismer így is külsőleg, vagy csak akkor ugrik be (már ha beugrik) neki, hogy ki vagyok mikor mondják a nevemet? Furcsa mód most izgultam. Most, mikor normálisan néztem ki. Most, mikor nem fetrengtem a földön. Most, mikor mindenki látott, és most, amikor lehetne egy cseppnyi önbizalmam.
Claire megállított egy helyen, majd a nagyon lezser, nagyon tipikus kinézetű, öltönyös fickóhoz lépett. A fülébe súgott valamit, ő meg intett egyet. Azt hiszem, ezzel azt akarta mondani, hogy: mindjárt.
Én csak álltam és vártam, mígnem végre mind a ketten felém tartottak. Deja vu; ez a kicsi szó visongott a fejemben, míg Bruno gondolkodó, összepréselt szemmel nézett rám, majd Claire 70 fogas mosolyával, és zöld, villogó tekintetével bemutatott minket egymásnak.
- Bruno, tudod ki ez a lány? - Tette fel a cseppet sem tapintatos kérdést. Fogaimmal az ajkaimat harapdáltam, de ettől csak a számba került az összes szájfény, így abba hagytam az idegesítő kis szokást.
- Valami mintha rémlene, de egyszerűen.. Ha ez a lány az, akire gondolok, akkor az egy nagy meglepetés lenne számomra. - Félrebiccentett fejjel vizslatott, én pedig egyre inkább el akartam tűnni innen. Léptem egyet hátra, de ekkor a lábamat erősen belevertem egy mögöttem álló székbe, és égő fájdalom hasított belém. Próbáltam úgy tenni, mintha misem történt volna, sőt minden a legnagyobb rendben lenne, de tudtam, hogy arcom vörössége ezt meghazudtolja.
- Nem lehet igaz - nevetett fel Bruno -, így már tudom, hogy ki ő! Linda Hall, ugye?
- Még mindig Leenda, "e"-vel - javítottam ki kedvesen, de magamban nyugtáztam, hogy nem olyan nehéz a nevem, hogy ne lehessen megjegyezni!
- Fura téged így látni, de határozottan előnyös. Claire, mi már ismerjük egymást, szóval.. - sürgetően nézett az elképedt titkárra, aki kérdőn nézett rám, majd az előbbi beszélőre.
- Mi.. Honnan? Miről maradtam le? - Csodálkozva bár, de Bruno unszolására eltűnt az asztal másik végén, nyugalmat hagyva nekünk a kérdéseivel.
Kínos két perc telt el, amíg mind a ketten álltunk, én teljesen tétlenül és zavartan. Hogy mi feszélyezett, azt nem tudom. Talán a külsőm, de ez meg üres kifogás a részemről. Megelégeltem, és kihúztam egy széket, de ekkor az én "főnököm", már ha hívhatom így, utána kapott.
- Ó, ezt igazán nekem kellett volna!
- Hm, az igaz, de ha erre várok, elfásul a lábam, amit így is nyom ez a rohadt cipő. - Mindezt angyalian ártatlanul mondtam, és ez végtelenül meglepte, de mosolygott hozzá. Újra azzal a fickóval kezdett beszélgetni, akivel az imént. Talán ő volt Rob.. vagy Javier? Áh ugyan, ki emlékszik ilyesmire? Roxyhoz fordultam, aki az asztalon álló virágcsokrot szimatolta.
- Csodás illatuk van, nem? - felém fordította a vázát, de én elhúztam a fejem és a szám is.
- Öhm.. Ahha.. Mondjuk. Te figyelj, itt mikor ehetünk? Annyira éhes vagyok, hogy bármit meg bírnék enni.
- Már biztosan mindjárt, ne aggódj. Megtömheted a hasad perceken belül - nevetett fel hangosan, és ebben a pillanatban lépett hozzánk két pincér, kezükön súlyos tálcákat egyensúlyoztak. Középre az egyik letette a terhét, a másik pedig szedett a tányérunkba. Felnéztem arra, aki nekem pakolt éppen valami előétel félét. Deja vu number 2..
- Jó étvágyat! - A nagyon ismerős fiú rám nézett, majd rögtön ment is tovább. Morogtam valami köszönöm-öt, és enni kezdtem. Hát, mit ne mondjak, a sült cukkini soha nem lesz a kedvencem, ezzel szemben Roxy falta a saját adagját. Olyan aranyos sóvárgás ült az arcán, hogy somolyogva kérdeztem tőle:
- Kéred? Én nem szeretem. - Több se kellett, előlem is eltűnt a tök, és egy minutumon belül éhenkórász barátnőm gyomrában landolt.

Ebéd közben végig üzletről beszélgettek, és nem is értettem, hogy én mit kerestem ott. Rólam csak a legelején esett pár szó, azóta újra homályba merültem. Roxy a fodrásszal dumált, a másik oldalamon Bruno meg azzal a Javierrel, én pedig csak úgy voltam. Legszívesebben azonnal felpattantam volna, hogy elmenjek innen valahová, lemossam a felesleges maszkot az arcomról, vagy a laza Green Day-es pólómba és szakadt farmeromba öltözzek át. Ehelyett itt ülök mint egy kuka, mert bár beszélnék, de nincs hozzá partnerem.
Végre megint jöttek a pincérek, akik ahogy éreztem, ehető ételt hoztak. Igen, nem tévedett az orrom. Szezámmagos csirkemell salátával és csoki öntettel. A csokoládét nem értettem, és a szalvétával fel is itattam a nagyját, mivel allergiás vagyok a kakaóbabra. Elég egy kicsi kakaós termék, és máris fulladok. A csirkén nem volt egy deka sem, így abból tudtam enni. Most lehet mondani, hogy ez finnyásság, de nem az.
Bruno észrevette, hogy hogyan piszkálom az ételt, majd rá is kérdezett:
- Nem szereted a salátát?
Lenyeltem egy falat húst, majd válaszoltam.
- De igen, nagyon is. Viszont tele van kakaós-csokis öntettel, arra meg allergiás vagyok. - Kiszáradt a szám,  ittam egy korty vizet.
Nem hallotta tisztán, ezért újra elmondtam neki. Megértően bólogatott, majd megjegyezte, hogy nagy kihívás lehet ezek nélkül élni. Ezzel egyet értettem. Fél óra múlva ismét kaja csere következett. A desszertet szervírozták, ami Sacher torta volt. Megforgattam a szemem, majd az félre toltam a tányért. Lejjebb csúsztam a székemen, és vártam, hogy mehessek innen.
Bruno súgott valamit a pincérnek, én lehunytam a szemem, és konkrétan a másodpercek múlását számoltam. Nem sokkal később valaki megfogta a vállam, és erre kipattant a szemem. Az ismerős srác mosolygott, és letett elém egy gyümölcsöktől roskadozó fagylaltkelyhet.
- Köszönöm, de ez... - Brunora néztem, mert volt egy sejtésem.
- Hát azt mégsem nem lehet nézni - kezdte -, hogy egész ebéd alatt nem tudsz enni semmit. Ebben nulla százalék allergén anyag van, szóval nyugodtan eheted.
Mosolyogtam, és végre jóízűen tudtam kanalazni valamiből, kockázat nélkül. Majdnem mindent eltüntettem, csak az ananászt hagytam a kehely szélén dísznek. Ittam egy korty vizet, és végre kijelenthettem magamban, hogy jól laktam. Kár, hogy édességgel, de nem voltam éhes legalább.

Most már negyedszerre jelent meg a szmokingos táncos, de most egy meglepő cselekedettel rukkolt elő.
Elvitte a kelyhet, és a tenyerem alá csúsztatott egy papírt. Ezt nem tudtam mire vélni, de izgatottan olvasni kezdtem. Reméltem, hogy nem a számlát tartom a kezemben, de két perc múlva láttam, hogy ez korántsem hivatalos papír..