5. Let's dance!

Egy roppant csinos és dögös idegen. Magas, szőke scene hajú lány, cicanadrágban és egy 20 centis magassarkúban. Roppant impozáns volt, de nem az a tipikus természetesség. Orrában pirceing, pont mint szája szegletében. Szemhéján füstös festék, és ajkán vörös rúzs. Barbie emo változata odasasszézott hozzánk, vagyis csak Brunohoz, és szemrebbenés nélkül lesmárolta.
Legnagyobb meglepetésemre a srác tiltakozott, hogy:
- Ne! Ne, Taylor, hagyd abba! Hagyd már abba, hát nem érted?!
Meredten néztem a jelenetet, de közben elfogott az undor mert a csaj a seggét szinte beletolta a képembe. Húzódtam hátra, de a gigantikus fenék egyre közeledett. Felpattantam, és talán túl hangosan és gyorsan mondtam, amit mondtam.
- Na jó, ebből elég. Leléptem - ránéztem Brunora, és elfogott a röhögés. Az egész képe tiszta rúzs, de úgy abszolút mindenhol, a fülétől az orráig hatalmas, csókos pacák éktelenkedtek rajta. Fulladtam a nevetéstől, és könnyeimet törölgetve kiléptem az ajtón, faképnél hagyva őket.

Tehát ez a lány minden bizonnyal a barátnője, sőt ez több mint valószínű. Mint rajongót, idegesített ez a tepsiseggű pálzacicc, de mint embert nem különösebben, főleg azután, hogy láttam Bruno reakcióját. Egy "ne, Taylor, hagyd abba" elég beszédes mondat tud ám lenni.
Meglepődtem, mert Samuel a hallban várt valakire, és mikor meglátott, sietős léptekkel haladt felém.
- Leenda! Magát keresem, mert a főnök kérdezte van-e magának koktél ruhája?
Elgondolkodtam, de nem kellett sokat. Rájöttem, hogy olyan nagyon elegáns helyen sose voltam, ahová kellett volna ilyen ruha. Egyszer mondjuk egy alkalomra kölcsön kellett kérnem Emily mályvaszínű borzalmát, mert nem volt elég a farmer és póló összhatás.
- Nincs - feleltem. - Mondja, hogy nem kell az ebédhez így kiöltözni!
- Na de kisasszony! Ez egy elegáns összejövetel lesz, nem állíthat oda így - mutatott a pólómra és a cipőmre. - Amúgy egy tűsarkú is ki van adva utasításba, hogy azt is venni kell. Miss Johannson szerint az sem lehet magának túl sok.
Rettegve néztem a sofőrömre, és végigfutott a hideg a gerincemen. Én.. nem.. megyek.. vásárolni! Ezt ki is fejtettem neki.
- Nincs vita, a parancs az parancs. Felkísérjem a szobájába, amíg összeszedi a szükséges holmiját? - Türelmesen vizslatott fénytelen, szürke szemeivel és bajszos száját mosolyra húzta.
- Nem, nem köszönöm. Sietek. - Fogalmam sem volt, mit kéne magammal vinnem.
Gyűrtem a zsebembe pár ropogós bankót, és feltettem a napszemüvegem, majd vissza értem a csarnokban. Samuel ugyanott állt, ahol eddig.
- Indulhatunk? - Bólintottam, így beültünk a limuzinba (hihetetlen), és legnagyobb undoromra útba vettük New York City butikjait.


Hatalmas felhőkarcolók mellett haladtunk el, én meg nem győztem a sok újdonságot. Otthonom sivárságához képest ez maga a földi paradicsom, és be kell valljam, nagyon tetszettek a sárga taxik, a magas épületek és a furcsa emberek. Belőlük nem is egy volt, és hirtelen megállítottam Samuelt.
- Álljon meg, kérem! Ott - mutattam egy latinokból, és kubaiakból álló amatőröktől jobb táncos és énekes csoportra -, menjen oda, legyen szíves. Meg akarom nézni! - Szét vetett az izgalom, és az időt is húzhattam egy kicsit vele. Szó nélkül oda fordult, én pedig kipattantam a kocsiból.
A táncosok körül egy elég nagy számú tömeg állt, ahová én is befurakodtam. Igazi kubai zenét játszottak, és egy 20-as éveiben lévő egzotikus nő ropta partnerével, de mások is táncoltak. A zene gyors, ritmusos és élvezetes volt. Annyira ügyesek - gondoltam magamban. A zene már a közepénél tartott, viszont ismeretlen hangzása még így is simogatta a fülemet. Nem nagyon akartam elmozdulni a csapat mellől.
Ahogy néztem az előadókat, egy srác azonnal szemet szúrt nekem. Biztos, hogy nem latin, ezt fehér bőréről is meg tudtam állapítani. Ha mégis valami féle képen az lenne, akkor is fél spanyolnak gondoltam. Sötét, borzas haját lazán dobálta, és kedves mosolyát villogtatta, ahogy a közel álló, kicsi lányokkal táncikált. Emellett bitang helyes arca magával ragadta az ember tekintetét.
A ritmus engem is magával ragadott, én is ringatózni kezdtem, és ezt egy gitáros férfi észrevette, és finoman betuszkolt a "parkettre", közben biztatott, hogy élvezzem én is. Először mosolygva lepleztem zavaromat, és olyasmit motyogtam, hogy:
- Ne, most nem szeretnék táncolni.. Á, én botlábú vagyok! - Ezek az érvek egy cseppet sem hatották meg őket, egyre inkább középpontba kerültem, és a helyes srác is csatlakozott hozzám. Megfogta a kezem, és szemrebbenés nélkül a csípőmön találtam a tenyerét. Beadtam a derekam, és minden tánctudásomat beleadva (ami elég gyér választékú) próbáltam elkápráztatni a nézőket.
A zene pár perccel később véget ért, és a tömeg ujjongott. Tapsvihar tört fel kb. 26 emberből, köztük belőlem is, de ez a zenészeknek szólt. A fiú még megforgatott utoljára, és ez újabb szimpátiát váltott ki az emberekből.
- Nem azt mondtad, hogy botlábú vagy? - Kérdezte mosolyogva, még mindig úgy tartva mintha táncolnánk. Most nézhettem meg a szemeit, ami nekem az egyik legfontosabb tényező volt. Szikrázó karamella és méz árnyalat, közepén éj fekete szembogár. Igazán szép.
- Hát nem is vagyok a parkett ördöge - jegyeztem meg szintén mosolyogva.
- Nekem nem úgy tűnt, de mindegy. Mi a neved, menina bonita?
Már majdnem válaszoltam, mikor Samuel krákogott mögöttem:
- Kisasszony, indulnunk kell. - Kiragadott a srác karjaiból, és bár fúrt a kíváncsiság, hogy ki ez a portugálul udvarló fiú, inkább engedelmesen beszálltam a kocsiba.
Samuelnek megeredt a nyelve, és nem hagyott elmerülni a gondolataimban.
- Leenda, meg kell értse, hogy New Yorkban ezek a jelentek minden naposak, vagyis hogy jobban kifejezzem, minden órásak. Itt ez a normális, a megszokott. Nem állhatok meg mindig, mikor lát egy csapat érdekes embert. Ezek is, akikkel táncolt szinte állandó vendégei az utcának, és ők a legjobbak, már ha van ilyen verseny közöttük. Na mindegy, szó mi szó, felőlem jöjjön ide amikor akar, de vigyázzon magára, mert ez egy eléggé szeszélyes környék. Rendben? - A visszapillantó tükörben szigorú de védelmező szempárt láttam, és bólintottam. Úgyis tudtam, hogy ez egy futó kis semmiség volt az életemben, és ezt a fiút meg a csapatot soha többé nem látom, így nem is gondoltam rá többet.

20 perccel később megálltunk egy csinos, apró butik előtt. Azt hittem, valami hatalmas bevásárlóközpontba megyünk, de úgy látszik tévedtem. A bolt cégére antik és kovácsoltvas, felirata: 

Madame Audreiou Salon
Alapítva 1906

- Ne tévessze meg a külső! Ez egy csúcs modern butik, a mai igényekhez igazodva. Az alapító ükunokája vezeti most a boltot, és a legjobb minőségű ruhákat csakis ide szállítják. Made in France, csak hogy tisztában legyünk a tényekkel.
Szótlanul beléptem, és rögtön megcsapott egy kellemes vanília illat, és a hangfalakból szóló lágy blues dal.
Körbenéztem, és igazat kellett adjak megtáltosodott sofőrömnek. Mindenhol fém rudak, polcok, virágok, asztalkák és kanapék. Egy hatalmas, pink pult foglalta el az egyik sarkot, mögötte egy fiatal eladó telefonált, és firkált a füzetébe.
- Jól van drágám, majd még beszélünk. Nem, le kell tennem, vásárlóim vannak. Jó, jó. Szia! - megszakította a vonalt. - Á, üdvözlöm, Sam! A szokásosnál előbb érkezett, a megrendelt ruha holnapra lesz kész. - Meghökkenve nézett a férfire vastag, fekete keretes szemüvege mögül.
- Ó, nem kell megijedni! Csak a kisasszony vásárol magának. Amit megbeszéltünk, azért holnap jövök.
Az eladó kilépett a pultból, és hozzám közelített. Nem a kecses a legtalálóbb szó rá, de a tramplitól is nagyon messze állt. Ilyen átlagos forma, magas és vékony, de semmi derék vagy csípő. Teknős nyakú pulcsit viselt egy egyszerű sztreccs farmerral. A haja viszont a lehető legfurcsább: szivárvány színű az összes tincse! Az egyik pink, a másik kék, a harmadik sárga, de vannak kevert árnyalatok is benne. Két copfba viselte ez a Crayolát a fején, és ettől nagyon kislányosnak nézett ki.. Úristen, ez a csaj tényleg bevállalós..
- Ő itt Mr. Mars stylistja, Roxy Audreiou. Ha esetleg stílus tanácsokat szeretne tőle kérni, Miss Hall, boldogan vállalja, igaz?
- Pontosan! - rám mosolygott. - Szia, örülök hogy megismerhetlek!
- Leenda, és én is örülök!
- Akkor mondd csak, milyen stílust képzeltél el? Á, tudod mit? Gyere a raktárba, minden lány vágyálma, hogy ennyi ruha és kiegészítő között lehessen. Azt választasz, amit szeretnél.

Nem akartam kiábrándítani, hogy én biztos, hogy nem tartozom azok közé, akik ezt élvezik, így ajkamba haraptam, és követtem őt egy kétszárnyú ajtón át be a pokolba.