4. Nem így terveztem

Lekuporodtam a székek alá, és onnan figyeltem. Meglapultam, mivel megtanultam már, hogy acsarkodó emberek elől ajánlatos elbújni. Hát, nem részletezném, milyen szavakat használtak egymás oltására, de szerencsére nem verekedtek. A kövér hapsi kicsapta az ajtót, és elviharzott, már amennyire a kurta lábai bírták.
Fellélegeztem, hogy ennek vége, de akkor Bruno leült oda, ahol én rejtőzködtem. Számoltam a másodperceket, a perceket, de egyre több időt töltött a fejem felett.
Nem bírtam tovább, így óvatosan négykézlábra vergődtem, ügyelve, hogy ne vegyen észre. Itt olyan történt, amire nem számítottam.
Bruno (nem is tudom miért, talán hogy keresztbe tegye a lábát, vagy valami ilyesmi okból, de) lendítette a balját, és pontosan a mellkasomat találta el. A végén már bántam, hogy nem a másik irányba indultam.
Csendben nyeltem, és tűrtem a fájdalmat, amit a rúgás okozott, azt hittem ennyivel megúsztam a dolgot. Ismét tévedtem.
Mint mondtam, nagyon sötét volt, és ott hátul korom feketeségbe burkolódott a székek sora. Kommandóst megszégyenítő kúszással már majdnem elértem a sor végét, de akkor egy kezet éreztem a hátamon tapogatózni, ami elérte a fejemet, és összekócolta a hajam. Bruno felkiáltott, felkapta a lábait, és ezért még egyszer megrúgott, de most csak a combomat találta el.
- Ez mi a franc?! - Hüledezett. Felugrott, majd eltűnt az amúgy is csekély látóteremből. Pár másodperccel később világos lett az egész teremben. Annyira feszélyezve éreztem magam, ahogyan ott fekszem kócosan, fulladozva, hogy majdnem elsüllyedtem szégyenemben.
Bruno visszatrappolt hozzám, felhúzott a földről, és maga elé állított.
- Te mit kerestél a földön?
- Előbb várj - mondtam, majd rendbe hoztam a hajam kissé tessék-lássék módon. Vettem egy mély levegőt, de szúrta a bordáimat, így köhögtem. - Na, így jobb.
- Ki vagy, kislány? - Egyre furcsábban nézett rám, majd inkább leült. Kínos volt, hogy állok és lenézek rá, ezért én is helyet foglaltam mellette.
- Az előző kérdésedre, hogy mit kerestem a földön, a válaszom: unatkoztam, lementem a recepcióra, és ott azt mondták, jöjjek ide, ha szórakozni akarok. Hát nem éreztem magam valami fényesen, mert te és az a másik hapsi vitáztatok. Nem akartam, hogy legyen "fül és szemtanútok", így elbújtam a székek alá. Te jöttél, pont oda ültél, ahol én rejtőzködtem, de már fájtak a lábaim, és el akartam menni anélkül, hogy megláss. Már majdnem sikerült, de akkor úgy belém rúgtál, hogy még mindig fáj a szegycsontom. Arra pedig, hogy ki vagyok; az új dalszövegíród. Örülök, hogy megismerhettelek.
Bruno csak pislogott a szóáradatomra, és én meg elképedtem magamon: azt hittem, minimum egy szót se fogok kinyögni a közelében, erre meg olyan fesztelen vagyok a társaságában, mint a spanokéban. Lehet, hogy nem is baj, hogy máshogy terveztem.
Végre megrázta magát és megszólalt.
- Izé.. Bocs, hogy megrúgtalak, nem tudtam, hogy kommandózol. A kövér hapsi pedig a menedzserem. Amúgy én is örülök, hogy találkoztunk. Bruno Mars - nyújtotta a kezét bemutatkozásra. Elfogadtam a kinyújtott jobbat.
- Leenda Hall.
- Linda? - Kérdezett vissza.
- Nem. Leenda, "e"-vel. - Magamban boldog voltam. Nem sok lány mondhatja el, hogy kezet fogott, beszélt, találkozott a nagy kedvencével. Emellett szerintem még senkit nem rúgott meg.. Kétszer egymás után..
Rám nézett nagy, sötét szemeivel, és elmosolyodott.
- Ezentúl minden sikeremet neked köszönhetem majd?
Ez váratlanul ért, hirtelen azt sem tudtam, mit feleljek. Ha azt mondom, igen, akkor egoista vagyok. Ha azt mondom, nem, akkor meg előre elkapáltam magam.
- Többé-kevésbé, fogalmazzunk így- A munka oroszlán részét te fogod csinálni továbbra is.
Bólogatott, majd maga elé meredt. Megcsörrent a telefonja, de csak SMS-e jött.
- Chh, Taylor.. - Motyogta, majd villámgyorsan válaszolt az üzenetre. Megölt a kíváncsiság, hogy megtudjam, ki az a Taylor, és mit írt, de arra neveltek, hogy ne kíváncsiskodjak, mert az csúnya dolog. Csendben vártam, és közben végignéztem, mi van rajtam. Sex Pistols-os fekete póló, gyárilag szaggatott csőfarmer és egy deszkás cipő. Nem olyan rossz, mint vártam, de a jótól olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől.
Bruno eltette a telefonját, és újra rám koncentrált.
- Mikor érkeztél? - Kérdezte kedvesen, én még mindig zavartalan voltam. Olyan lazán csevegtem vele, mint egy közeli baráttal, nem egy sztárral.
- Ma délben, Burlesonből.
- Burleson? Hmm.. Az Texasban van, igaz?
- Igen, de eszed ágába ne jusson, hogy oda költözz! Rémesen unalmas hely. - Jelentettem ki szememet forgatva, de nevetve.
Bruno is nevetett, és felmordult, de csak poénból:
- Pedig pont azt fontolgattam, hogy itt hagyom NYC-t, vagy Londont. Egyedül jöttél? - Mivel láttam, hogy tényleg érdekli a dolog, őszintén felelgettem.
- Igen, teljesen egyedül. Bár nem lesz furcsa, mert megszoktam a magányt. - Kissé keserűen beszéltem erről, már vissza akartam szívni ezt a hangsúlyt, de a srác egyből kifigyelte a szomorúságot.
- Merthogy? Szüleid? - Igazán nem értette, milyen lehet a családi hátterem. Mélyet sóhajtottam, és annyit mondtam, amennyi épp elég neki egyszerre.
- Szüleim megalomániás munka őrültek, a bátyám nevel engem, a másik bátyám sosincs otthon. Egész nap a szobámban kuksolok, gépezek vagy akármi, de nincs semmiféle kapcsolatom velük. Hát, dióhéjban ennyi.
- Nem lehet könnyű, azt elhiszem. Örülj annak, hogy.. - nem tudta befejezni a mondatát, mert félbeszakította egy idegen...