10. Az idő csak telik és telik..

Nem voltam ideges, mire visszaértem a többiekhez. Legfőképpen csak az zavart, hogy út közben végig agyaltam azon, hogy mit adjak elő? Saját számot? Akkor nincs viszonyítási alapjuk, és nem tartanak olyan rátermettnek, hogy vegyem azt a bátorságot, hogy mástól énekeljek.. Ha valakitől hozok egy számot, annak olyannak kell lenni, akit tényleg fejből és kapásból tudok. Hirtelen a The police ugrott be, és az Every breath you take című számuk, mivel Westonnal ezt rémesen sokszor adtuk elő magunk között, és már a könyökömön jött ki a dallam. A hangszeres játékot mindig együtt csináltuk, ő Fernandon, a tüzes elektromoson, én pedig Alejandron, a szépséges akusztikus gitáron.
Úgy gondoltam, az alkalomra megfelel. Ha nem, akkor legalább megpróbáltam. Ebből nem fogok nagy gondot csinálni, és arra se veszem magam, hogy ezen beparázzak. Alapjáraton nyugodt embernek ismernek, barátaim közül én vagyok a csendes "bölcs", aki ritkán szólal meg, de akkor nagyot mondd. Vagy vicceset, vagy igazat. A lényeg mindig az, hogy tömör és velős.
Már túl akartam lenni az egészen, és csak zenélgetni egyedül, vagy énekelni, de nem kirakni magam ezeknek a marketingeseknek, mint valami olcsó húst! Végül megint összeszedtem magam, és arra gondoltam, hogy nem lennék itt, ha ezt nem vállalnám!

- Áh, itt is vagy! Remek, akkor vágj bele! - Mindenki felém fordult, én meg nem szoktam hozzá ehhez a nagy figyelemhez. Kifújtam a levegőt, és utoljára kiropogtattam az ujjaimat. Izület nem sok volt már szegényekben, de hát ez van. A gitározásra megfelelnek, a többi meg az én dolgom. Noah utálta, ha így pattogtatom csóri kis ujjperceimet, és gyakran rácsapott a kezemre, ha ezt csináltam.
Nagy levegőt vettem, és elkezdtem végre a dalt. Az eleje nyögvenyelősre sikerült, de mikor ránéztem Roxyra, két hüvelykujját felmutatta, és a nemzetközi elismerő jelzést meglátva bátrabb lettem.
Számoltam a másodperceket, és közben megállás nélkül énekeltem, csukott szemmel. Nem kellett néznem a gitárt, hisz' vele születtem, persze csak képletesen értve. Az utolsó akkordokat meghúztam kicsit, és elhalkultam. Fél perc múlva mertem csak kinyitni őket, és megnézni a reakciókat. Mindenki halál csendben ült, bámultak rám, majd egymásra, egyedül Roxy állt fel, és 'Ez az kislány!' kiáltásokkal tapsolt, majd mikor látta, hogy senki nem reagál így, egy utolsó 'Hú!' hagyta el a száját, és odarontott hozzám.
- Ennyire szörnyű voltam? - kérdeztem, majd belenéztem a szemeibe. Kedvesen mosolygott, majd megcsípett.
- Nem, csak szerintem félnek.
- Mert? - igazán meghökkentem ezen. - Miért félnek tőlem?
- Nem tőled, hanem hogy túl jó a hangod, és letaszítod a főnöködet. Csajszi, ha hallottad volna most magad.. Elképesztő voltál!
- Kösz - mosolyogtam és magam mellé tettem a gitáromat. Néhányan sugdolóztak, amit nem tudtam mire vélni. Egyszer csak feltűnt, hogy nincs valaki a helyén: Bruno eltűnt. Remek - gondoltam -, legalább nem látja azt, ami itt folyik. Olyan mintha mondtam volna egy viccet, és senki sem nevetne rajta, én meg irulok-pirulok. Ideges voltam, de ekkor megint jött a pincér fiú, akivel leveleztem.
- Elnézést! - szólt oda hozzám. - Te vagy Miss Hall, igaz? Telefonon keresnek.
- Oh, igen? - roppant mód meglepődtem. - Akkor egy pillanat - ezt Roxynak mondtam, aki bólintott, és követtem a fiút a recepció felé. Út közben kedvesen nézett rám, és végig somolygott. Ennek meg mi a baja?
- Mi a kereszt neved? - kérdezte, mintegy társalgás kezdéseként.
- Leenda.
- Szép név. Engem Seannak hívnak - tipikus hatszáz wattos vigyor, de igazán vonzó. Igazán nagyon gyakori neve van. Odahaza az osztályban két Sean is volt.
Oda értünk a recepcióra, és elköszöntem a most már névről ismert pincértől. Megjegyezte, hogy reméli még találkozunk, és azt válaszoltam, hogy ebben biztos lehet.
Felvettem a pulton álló telefont, és legnagyobb döbbenetemre Weston keresett.
- Szia! Mi az? - nem voltam túl kedves, de azért eléggé 'Leendás' maradtam.
- Anya őrjöng, hogy sose veszed fel a mobilodat, és már frászban van. Nyugtasd már meg, hogy nem vagy gyerek, mert nekünk nem hisz! - Azonnal kikaphatta a kezéből anyám a telefont.
- Lee! Miért nincs nálad a mobilod?! Itt esz a méreg, hogy sose veszed fel, mikor kéne! - Paprikás a hangja, de most az egyszer örültem ennek. Ebből látszik, hogy foglalkozik velem. Bár, ezt 16 évvel korábban kellett volna elkezdenie, de most nem hánytorgatom a múltat igazából.
- Anyu nyugi! Itt vagyok, és ne csinálj semmi elhamarkodott dolgot. Bocsi, csak "üzleti" ebéd van, és odafent hagytam a telefonomat a szobában. Bocs. De mi ilyen fontos?
- Igazából csak azt akartam kérdezni, hogy nem tudod hol a lazac színű blézerem? Apáddal vacsorára vagyunk hivatalosak, és nem találom. Általában te pakolsz, nem? 
Leesett a tantusz.. Nem az én hiányom miatt keres, hanem azért, mert nem talál valamit, amit én szoktam elrakni! Igazán dühös lettem, de visszafogtam magam. Itt nem fogok kiakadni ezen, és őszintén ostoba voltam, hogy azt hittem, anyám pár nap alatt megváltozott.
- A tisztítóban van, és már pénteken el kellett volna menni érte. Most mennem kell. Westont és Noah-t csókoltatom! - Egy klikkenéssel megszakítottam a vonalt. Mély levegőt vettem, lecsillapítottam sértett és háborgó idegeimet, és visszavonultam a többiek közé.

*3 héttel később*

Az idő gyorsan telt, és én kezdtem belerázódni a dolgokba. Dalokat írtam, melyekből némelyik megragadta Rob vagy valamelyik másik figyelmét, de eddig ezt úgy hívták nálam, hogy "szárny próbálgatás". Ez ismét sértette az önérzetemet. Minden egyes szöveg értékelése után gyomrom görcsbe állt és bukfencezett, mert attól féltem, most adják ki az utamat, és költözhetek vissza Burlesonba. Ez nem így lett eddig, szerencsére.
A szobámba kaptam egy apró, metál fényű minihűtőt, mert túl sokszor telefonáltam le a konyhára valamiért, és már gondolom, megunták a hangomat. Ennek én is örültem.
Seannal és Roxyval ha lehet, még szorosabb lett a barátságom. Igen, a pincér fiúval is a lehető legjobb viszonyom lett. Persze távol állt az otthoni haveroktól, de azért nagyon bírtam, és szemlátomást ő is. Kissé túlbuzgó kiscserkész benyomását keltette, és mintha nagyon akart volna barátkozni. Ezt Roxy mondta.
Gyakorta mentem be a városba körbenézni kicsit, vagy elmenni a Madame Audreiouba, de ezt a szabadságot beárnyékolta az iskola..
Két hete jártam a szuper elit St.Marybe, de a szőr felállt a háton ettől a sznob sulitól. Az egész épület kastélyszerű volt, 4 hatalmas, gyönyörű toronnyal. Legnagyobb borzalmamra kaptam én is egyenruhát, ami skót kockás, rakott szoknyából, fehér ingből, egyforma sálból, térdzokniból és csatos, kopogós félcipőből állt. Szívből rühelltem ezt az öltözéket, mert olyanok voltunk benne, mint a japán cemende tinik a TV-ben.
Megismertem pár nagyon kedves, és pár ellenszenves csajt. Akiket egyből megkedveltem a magam módján, az Pearl, a kaliforniai pletykafészek, Leona, a csendes kis stréber, és Lizzy, a New York-i arisztokrata. Őket igazán bírtam, és szerencsére az egyikük mellé ülhettem, pontosabban Pearl mellé. Elhatároztam, hogy azt nem fogom elmondani, kinek dolgozom, annyit árultam el, hogy suli mellett dolgozom. Nem azzal akartam barátokat szerezni, hogy egy hírességnek vagyok az írója.
A tananyag még egyszerűnek bizonyult. Biológián a sejtanatómiát vettük, amit én már tanultam otthon, így nem volt sok dolgom.

Minden tűrhetőnek ígérkezett, kivéve egy lényeges dolgot, ami nagyon aggasztott..