2. Howdy, New York!

A hét hamar eltelt, és mire észbe kaptam péntek volt, az utazásom napja. Remegve pakoltam el a maradék cuccom, és végig ellenőriztem a bőröndjeimet. Minden megvolt, amire szükségem lesz egy évig.
Apa egy vaskos borítékot nyomott a kezembe, és hozzáfűzte: 
- Ez elég lesz egy évre, az biztos, csak ne költsd el egyszerre! - Hát nem tudom, mennyi százdolláros köteg volt benne, de ennyit életemben nem láttam egy helyen.
Weston és Noah lecipelték az immár négyre bővülő táskáimat, majd kivitték a kocsiba.
Kint hatalmas meglepetés várt rám.
Josh, Oliver, Tommy, Mitch, Noah, Weston, a szomszéd lány, akivel néha beszélgettem és egész jóba voltam, anya, apa, a zenetanárom és az unokatesóm kiraktak egy feliratot. A pólójukra különböző betűk voltak festve, amiből ez jött ki: WE (egy szív) U LEENDA!
Olyan boldog voltam, hogy majdnem (ismét) elsírtam magam, de inkább megöleltem őket egyesével. Tommy egy fényképalbumot adott át, amire az volt írva: Forever Friends vagyis Örökké Barátok.
Belelapoztam, és úgy 500 kép árulkodott arról, hogy milyen jó életem van vagy volt Texasban. A szomszéd lány, Emily egy nyakláncot adott, amin egy kicsi ezüst gitár volt, apró kövekkel kirakva. Nagyon tetszett, igazán szép ajándék volt.
Mindenkit még egyszer végig öleltem, anyáék adtak egy-egy puszit, majd beültem Weston mellé a kocsiba, és magam mögött hagytam az integető, feliratos pólójú csapatot. Olyan érzés volt, mint a filmekben. Én távolodtam, és ők meg integettek, amíg el nem tűntem a láthatáron.
- Fel a fejjel, prücsök! Ez a nagy lehetőséged, meg kell ragadnod! Amúgy meg pár órácska, és találkozol a kedvenceddel. - Westonnak igaza volt, teljes mértékben. Kicsit boldogabb is lettem, hiszen eszembe jutott, miért megyek ezen végig.

A dallasi Fort Worth repülőtéren alig voltak, ami furcsa jelenség. Texas legnyüzsgőbb helye kongott az ürességtől, egyedül én voltam ott meg pár ember még. Westont megkértem, maradjon addig velem, amíg nem jön a gépem. Féltem volna egyedül maradni, hátha ez csak egy vicc, és kiderül: lúzer vagyok, nem is dolgozhatok együtt Brunoval, és ez a kész átverés. Abba bele halnék!
Szerencsére nem így történtek a dolgok. Pontban 10:00-kor megérkezett a gépem. Elbúcsúztam Westtől, és siettem a 402-es folyosóra. Beleszámoltam az egy órás idő eltolódást, így ha minden jól megy, délre vagy már előtte New Yorkban leszek.
- Üdvözlöm, kisasszony. Kérem a beszálló kártyáját! - egy kedves, szőke nő mosolyogva fogadott. Megnézte a jegyet, végig vitte a rutin eljárást, majd beszálltam a gépbe. Hihetetlen: első osztályon utazok! Ilyen eddig sose történt velem.
Kényelmes, süppedős ülésbe elhelyezkedtem, a fülhallgatót bedugtam a fülembe, és vártam, hogy elinduljunk. 
- Kér valamit a büfé kocsiról, kisasszony? - kérdezte egy kék ruhás stewardess. Mivel udvarias nemmel válaszoltam, tovább ment.

Az út egyáltalán nem volt hosszú, pikk-pakk New Yorkban találtam magam.
Sietően leszálltam, emellett csodák-csodájára az összes csomagom megvolt, és hatalmas döbbenetemre egy sofőr a nevemmel ellátott táblával várt már.
-  Jó napot! - köszöntem kedvesen. A fickó morgott valamit, azt hiszem, egy „Üdvözlöm”-öt, majd megkérdezte hogy én vagyok-e Leenda Hall?
- Igen.
Elvitte és betette a bőröndjeimet a csomagtartóba, majd beterelt a csinos kis Audiba. Sose értettem a kocsikhoz, de ez tényleg szép volt. Csillogó, tiszta, vadonat új.
- Samuel Gudner - mutatkozott be a férfi. - Mostantól a személyi sofőrje, kisasszony.
- Hűha - ámuldoztam, hogy nekem ilyenem is lett. - Izé.. Leenda, bár ezt tudja.
Többé nem szólalt meg, így én sem.
Kibámultam az ablakon, és néha elcsodálkoztam, hogy milyen hatalmas épületek vannak ebben a városban. Ég és föld, Burlesonhoz képest.
- Megérkeztünk, Miss Hall. Ez a Paramount Hotel. Reméljük, tetszeni fog önnek és kielégíti az összes óhaját.
Az állam a térdemnél volt. A..a..Paramount Hotel?! Ez biztos nem igaz! Ha én most itt állok, akkor az azt jelenti, hogy éppen a Times Square-en vagyok.
- Felkísérem, kisasszony. - Ajánlotta készségesen Samuel. Egy londiner olyan tipikus csomagszállítóra pakolta a holmim, és én meg kíváncsian forgattam a fejem hol jobbra, hol balra. Csodás volt az egész szálloda. Csillogó csillárok, fényűző lépcsők, jellegzetes, filmbe illő emberekkel, kanapékon társalgó vendégekkel. 
A recepciós egy mord, kontyos szőke nő lenézően nézett rám, és kérte a nevem.
- 486-os szoba, hatodik emelet - egy mágneses kártyát adott a kezembe. - Köszönjük, hogy a Paramount Hotelt választotta.
A végét már csak megszokásképpen tette hozzá, és újra a gépébe pötyögött valamit, egy kis figyelmet se szentelt többé nekem.
- Ugyan már, kedves Deborah. Miss Hall itt fog lakni egy évig! Legyen kicsit kedvesebb hozzá.
A Deborahnak nevezett hölgy rám nézett, majd szigorúan felhúzta az orrát.
- Remélem, nem fog rendetlenkedni ebben az igen előkelő szállodában, Miss Hall! - szúrta oda, majd vékony, kék szemeit rám szegezte.
- Asszonyom! 16 éves múltam, és tudom, mi erkölcsös egy ilyen helyen, és mi nem - mondtam kedvesen, de azért sértette az önérzetem, hogy ilyennek gondol ez az ellenszenves nő.
- Jöjjön, Miss Hall! Felkísérem a szobájába - ajánlotta Samuel, és én készségesen követtem.
- Mondja, maga is itt dolgozik, hogy ennyire ismeri itt a személyzetet? - kérdeztem, mert nagyon érdekelt a dolog.
- Igen, kisasszony.
- És nem fogja zavarni, ha simán Samuelnak hívom?
- Nem, nem fog zavarni.
Többet nem mondott, ismét. Szó nélkül követtem őt a lifthez, ahonnan fel a hatodik emeletre.
Az egész lift tükrös volt, vörös, és gyönyörű. Itt minden olyan szép - gondoltam magamban.
A folyosó végtelenül hosszú és elegáns volt, és egy emeleten legalább 50 lakosztály fért el. Samuel megmutatta, hogy merre menjek, majd visszament a hallba.

Benyitottam az új "otthonomba". Az egész házunk elfért volna itt! Egy hatalmas nappaliba találtam magam, ahol modern, kényelmesnek tűnő kanapék és fotelok voltak elhelyezve egy üveg asztalka körül. Panorámás kilátás, egész falat betöltő ablakok, óriási fürdő jacuzzival, gigantikus méretű hálószoba egy íróasztallal és egy francia ággyal. A nappalitól nem messze egy nagyon új és drágának tűnő zongora helyezkedett el.
Minden olyan gyönyörű volt, hogy nem tudtam betelni a látvánnyal. Túl szép, hogy igaz legyen.
A csomagjaimat a nappali egyik sarkában találtam meg. Azonnal hívtam Westont, hogy elújságoljam a híreket. Csak a negyedik csengetés után vette fel a mobilját.
- Szia! Megérkeztél? – kérdezte kedvesen, és a háttérben hallottam anya hangját is. Valami ilyesmit mondott: Leenda hív? Majd add a telefont, légy oly kedves!
- Szia Weston! Igen, és jól utaztam. Hihetetlen, milyen csodás itt minden. Olyan elképzelhetetlen az egész. Találd ki, melyik szállodában fogok lakni!
- Hmm, nem tudom. Melyikbe? – kérdezte, és én rögtön rávágtam:
- A Paramount Hotelben! Hát nem király? – ujjongtam a telefonba, és nem tudom fékezni magam. Még egy ideig beszéltem Westonnal, majd anyával és akkor hirtelen kopogtak.
- Igen anya, én is téged. Most le kell tennem. Szia, és puszilok mindenkit! – azzal egy klikkenéssel kinyomtam a telefont.

Az ajtóhoz siettem, és óvatosan kinyitottam. Nem tudtam, ki kereshet engem már most. Hát, hamar fény derült a titokra.