12. Sors

Nagyon kíváncsi voltam, már majd kilyukasztotta az oldalam. Most Brunonak lesz egy menyasszonya?! Ez nagyon nem okés. Kicsit megnyugtatott, hogy azt mondta az előbb, hogy nincs vége a "mesének". Mély levegőt vettem, és minden idegszálammal rákoncentráltam. Az álmosság egy pillanat alatt elpárolgott szervezetemből, és adrenalinszintem az egekbe szökött. Kérés nélkül folytatta, amint látta, hogy lecsitultam.
- Mint mondtam, nincs vége. Tehát ott tartottam, hogy megkérem a kezét, de - ne, ne szakíts félbe megint -, ez nem következett be.
Óriási kő esett le a szívemről. Azért az, ha az ember kedvenc hírességét elveszi egy csaj, kicsit bosszantó tud lenni. Sőt! Olyan szintű féltékenység lett újjá rajtam, amit nem értettem. Úgy nem éreztem semmit a Főnök iránt, csak mint barát. Mégis ki tudtam volna kaparni Taylor és Mandy szemét, hogy rátették a kezüket a kedvencemre. Tudom, nem vagyok normális, de ez van.
- Hogyhogy?
- Hát.. Mandy azt mondta, hogy ő nem akar férjhez menni, főleg nem hozzám, és hogy én számára nem vagyok olyan fontos, szóval jobb lenne, ha ennek az egésznek véget vetnénk. Slusszpoénként pedig bejelentette, hogy ő még mindig a volt pasiját szereti, aki előttem volt - semmi keserűséget nem hallottam ki a hangjából, inkább nevetett rajta.
- És ennek miért örülsz? - őszintén nem értettem féktelen jókedvét.
- Mert ez a sors. Megtudtam, hogy nem engem szeret, hanem Bruno Marsot. Érted?
Mélyet sóhajtottam, ilyen színpadiasan, majd éreztem, hogy kezdek álmos lenni. Feltűnt, hogy rettenetesen fájdalmasan veszek levegőt. Mintha ezernyi apró tű lenne a légcsövemben, és a nyelés is kínzott.

Rájöttem, miért.

Este nem vetem be az allergia gyógyszeremet, és most ész nélkül rohantam a tabletták felé. Kibontottam a vadonat új csomagolást, és kipattintottam a lapból két szem fehér pirulát. Sorra bevettem őket, majd szidtam magamat, hogy mekkora hülye vagyok. Eddig Weston mindig figyelmeztettet rá, de most annyira el voltam foglalva a munkával, hogy nem is figyeltem fel a dózis hiányára. Persze, a testem már igen.
- Jól vagy? - tudakolta Bruno.
- Igen. Csak megint szalajt az agyam.
- Mi van ha nem veszed be a gyógyszereket? - őszinte kíváncsiság csengett a hangjában, így válaszoltam.
- Erősen fulladás közeli élményem lenne..

Erősen törtem a fejem, hogy még mondjak valami hasznosat, de szerencsére Bruno kihúzott a kérdésével.
- És.. Milyen a suli?
- Hát ööö... A tananyaggal nincsen gond, meg barátaim is vannak, de két csaj kikészít. - keserűen elevenítettem fel az elmúlt napok eseményeit, amikben mind-mind szerepem volt.. Vagy a kajában tettek ceruza reszeléket, vagy majdhogynem kihúzták alólam a széket, vagy valami hasonló szépséggel rombolták amúgy is a nulla alatt lévő önbizalmamat. Mázli, hogy Lizzy eléggé befolyásos, és megvéd, ha kell.

- Kik? Mivel? - az eddig fél füllel figyelő srác most minden figyelmét nekem szentelte, és ez olyan volt számomra, mintha hájjal kenegettek volna. Beszélni kezdtem, közben bebújtam az ágyba.
- Meena és Heather.. - nyöszögtem két mozgolódás közben. - A legjobb szórakozásuk, hogy engem piszkáljanak, és figyeljék a reakciómat. Olyan tipikus pláza cica fajták, modell alkattal, és rengetek baráttal. Annyira szépek, hogy ők bármit megtehetnek. Akikkel én lógok, ők is nagyon kedvesek, de azért én vagyok az osztály figyelmének középpontjában, ha szekálásról van szó. Nem illek én ide, otthon minden jobb volt. Nem, ott is lúzer voltam. Áh, tökmindegy, hogy hova járok suliba.. - a végén keserűen felhorkantam, majd keresztbe fontam karjaimat mellkasom előtt. Próbáltam nem rápillantani Brunora.
- Hát ha te ezt hiszed, tényleg felfogási problémáid vannak - nézett rám komolyan, én meg keményen néztem vissza. Villámokat szórt a tekintetem, de ez nem neki szólt. Egyszerűen már mindenkinek. Anyának a telefon miatt, az otthoni haveroknak, hogy nem hívnak sűrűbben, és persze saját magamnak, mert tudtam, hogy a probléma forrása én vagyok.
- Ha látnád őket, Bruno! Szőke haj, égszínkék szemek, és mondom: modell alkat.. Hol vagyok hozzájuk képest?!
- A szépség múlandó, és a belső sokkal fontosabb. Amúgy meg neked sincs miért panaszkodni, Leenda.
- Még hogy nincs! Na jó, hagyjuk. Sose szoktam nyafogni.
- Miért?
- Mert csendesen szenvedő típus vagyok. Magamra zárom az ajtót, beteszek valami zenét, és inkább gondolkodom a dolgokon.
- Nem jó, ha mindig magadban tartod a problémádat. Néha ki is kell adnod magadból. - nem is tudtam, hogy ennyire nagy pszichomókus, de jó megtudni - gondoltam nevetgélve.
- Tudod - kezdtem lassan -, én elmondanám, de nincs olyan családom, aki meghallgatná ezt. Ez pedig csak tovább ront az amúgy is siralmas helyzeteken. És tudod, inkább elsikálom az agyamban a kellemetlen emlékeket, minthogy rajtuk rágódjam.

Megértően nézett rám, én meg teljesen elálmosodtam a gyógyszerektől. Akkora hatóanyag van benne, ami egy lónak is elég lenne. Erőlködve nyitva tartottam immár véreres szemeimet, de nagy fáradtságba telt. Bruno észrevette a küszködésem, és gyorsan búcsúzkodóra fogta a dolgot.
- Holnapra jó pihenést, ez a szombat szabad mindenkinek. Van valami terved?
- Hát.. - mondtam lassan -, eddig úgy van.. hogy Roxyhoz megyek.. - nagyon lassan forgott a nyelvem, és a mondat végére elaludtam. Azt se vettem észre, hogy Bruno becsukta az ajtót, és hogy mondott valami jó éjt félét. Teljes filmszakadás.

Nagyon furákat álmodtam. Benne volt Sean és én. Valami hihetetlenül nyálas helyen vacsoráztunk, ahol könnyfakasztó zene szólt, és mind a ketten esküvői ruhában lépkedtünk a most már templommá változó étterem vöröslő szőnyegén. Fehér rózsákból összeállított csokrom illett a ruhámhoz, aminek uszályát magam mögött húztam, és két virágszóró kislány trappolt a sor végén.
Minden olyan abszurd volt. A hely, az emberek, és legfőképpen a pap, aki valahogy Bruno arcát vette fel.
Már szóra is nyitotta a száját, és akkor ezt mondta:
- Ez a sors.
Elborzadtam, és menekülni kezdtem, de ekkor minden ajtót bezártak, és mindenki ezt kiáltotta a levegőbe:
- Ez a sors!
- Ez a sors!
Futni kezdtem a végtelen folyosón, és arcok kavalkádja kavargott a szemem előtt. A végére nem emlékszem mert..

.. zihálva ültem fel az ágyamban, majd verítékező homlokomat a párnába rejtettem. Normalizáltam a légzésemet, orron-be-szájon-ki technikát alkalmaztam, ami kicsit lenyugtatott.

Én meg Sean?!  Szerencse, hogy csak egy álom volt, és ez nem a valóság..

De mi van, ha ez egy jósló látomás volt...???